Biciklivel az omladozó kastélyok vidékén

Immár eltelt jó néhány év azóta, hogy egy csíkszeredai lelkes baráti társaság eldöntötte: bejárja biciklivel Erdélyt, minden zezugát megtekinti, várain, kastélyain, templomain keresztül pedig megismeri történelmét. Ami a legszebb az egészben: egyre nagyobb az érdeklődés e biciklitúrák iránt, most már több mint százan állnak az Élő Erdély Egyesületbe tömörült baráti társaság mögött. A hétvégi Dél-Erdély-körútra most 24-en neveztek be.

Bethlen Gábor szülőháza

A biciklitúra szervezése precíz volt  – hála Buzogány Csabának, az egyesület egyik alapító tagjának –, minden településen vártak a helyi lelkészek, hogy rövid, rendhagyó történelemóra keretében ismertessék a helytörténeti tudnivalókat a résztvevőkkel. A kultúrtúra péntek reggel indult Déváról, elsőként Bethlen Gábor marosillyei szülőházát néztük meg. Az épületet a dévai Szent Ferenc Alapítvány vette gondozásába, és azóta múzeumként működteti.

A műemléknek, mely alig látszik a főútról, több évszázados történelme van, ebből kaptunk ízelítőt, amikor Buzogány Csaba, a túra szervezője vázlatosan elmondta, hogy mit is érdemes tudni az emlékházról, illetve Bethlen Gáborról, akit sokan Erdély legnagyobb államférfiújaként emlegetnek. Innen továbbhaladva igencsak elhanyagolt vidékre vezetett utunk.

Rendezetlen házak, romos melléképületek közt kanyarogva lehetett megközelíteni a Déva melletti Marosnémetiben található Gyulai-kastélyt, melyet hatalmas platánfákkal, szelídgesztenyefákkal díszített kert övez. Mégis lehangoló a látvány, különösen az egykor szebb időket is megélt romos vakolatú kastély, melynek alagsorában hőszigetelő nyílászárókkal felszerelt kocsmát működtetnek.

Míg a folyosó szigorú, fehér csempével burkolt falai közt haladtunk végig, a kastély jelenlegi tulajdonosa elmondta, hogy a rendszerváltás óta zsandárok vagy éppen tornászlányok lakták a kastélyt. „Szívesen eladnám, de a válság nem kedvez a befektetőknek” – jegyezte meg Toldy-Horváth Péter, az államosítás előtti tulajdonos, Wass Ráchel Ausztráliában élő egyetlen unokája, akinek anyagi keretei sajnos nem engedik, hogy felújíthassa a többhektárnyi kerttel körülölelt épületet. Egyébként a kastély ideális kultúrközponttá is válhatna.

Délután már a vajdahunyadi várat csodáltuk meg, ahonnan még sokat kellett tekerni az aznapi szállásunkig, mely a Retyezát lábánál várta a fáradt bicikliseket. Közben azért maradt annyi energiánk és kíváncsiságunk,  hogy egy közel 20 kilométeres kitérőt tegyünk, megnézni a Hátszegre visszatelepített legendás patásokat, a bölényeket. Már rég ránk esteledett, amikor a szállásunkat elértük.

A három nyelven prédikáló lelkész

A szombat reggeli nehézkes felkelést követően egy közös, bemelegítő tornával indult a bringatúra, majd újra jöttek a kilométerek, s velük a látnivalók is. Következő állomásunk a Retyezát lábánál fekvő Malomvíz fölötti Kolcvár romjai között volt. Az 1300-as évek második felében a faluban lakó kenéz Kendeffy család épített itt lakótornyot, melyet egy 16.  század elején kelt oklevél még toronyként említ, 1519-ben azonban már várként szerepel – tehát a torony körüli erődítési munkálatok a két időpont között kezdődtek.

A falak, amelyek a középkorban számtalan alkalommal nyújtottak menedéket a Kendeffyeknek és a Hátszeg környékén élő nemesi családoknak, még állnak. Egyébként a környékbeliek arra a kérdésre, hogy kik építették a várat, azt válaszolják románul: „A dákok, nagyon régen.”

Őraljaboldogfalván a Kendeffy család kastélyának fák közül kimagasló tornyai előtt támasztottuk le a bicikliket. Az 1782-ben épült kastélyt a helyi szájhagyomány szerint titkos föld alatti járat kötötte össze a templommal. A 19. században Kendeffy Árpád igényes angolparkot alakíttatott ki, ebből mára semmi sem maradt. A kastélyt 1972-ben átépítették, jelenleg szálloda és vendéglő üzemel benne. A teraszon álló nehéz fémasztalok, és a kiszolgáló személyzet viselkedése is a kommunizmust idézi, a marhahúsból készült csorbájuk pedig csak távoli köszönőviszonyt ápol a húslevessel.

Az ebéd utáni kellemes meglepetést az őraljaboldogfalvi református egyházközség lelkésze, Bódis Miklós szerezte csapatunknak: nemcsak a templom múltjáról, hanem a mindössze néhány lelket számláló egyházközösségéről is hosszasan beszélt. Aztán missziós munkája is szóba került: a három nyelven prédikáló pap nemcsak a saját híveihez jár el, hanem mindegyik környékbeli román faluban prédikált már: elmondása szerint a kis templomban pünkösdkor 400 román ajkú hallgatta a református igét.

Templom a kukoricásban

Alvincre vasárnap jutottunk el, és már meg sem lepődtünk azon, hogy újra egy hatalmas romhalmaz a nap első látnivalója. A községközpont egykori kastélyát Martinuzzi Fráter György bíboros, az ifjú Szapolyai János Zsigmond gyámja, Erdély kormányzója építtette 1545 körül egy domonkos rendi zárda átépítésével. A török és a Habsburgok között lavírozó kormányzót itt ölték meg 1551-ben Castaldo Habsburg császári zsoldosvezér megbízásából.

Holtteste 70 napig feküdt temetetlenül a kastélyban. A kastélyt 1658-ban a tatárok felgyújtották, 1792-ben ismét leégett, azóta romosan áll. Az üresen álló gótikus református templom a 14. században épült, jelenleg az összeomlás fenyegeti – állapította meg szakértői szemmel a bringatúra építésze, építészettörténésze, Várday Zsolt, aki meg is mutatta azokat a repedéseket, melyek miatt bármelyik pillanatban leomolhat a templom.

Alvinc községközponthoz tartozik Borberek, templomát kertek között, egy kukoricásban találtuk. „Két veder szedret szedtem a templomban” – jegyezte meg Gudor András református lelkész. És hogyan kerül szeder a templomba? Még az ötvenes években beomlott a teteje, a lezúdúló árvizek hordaléka pedig – amely szinte az ablakokig feltöltötte a templomot –  kiváló talaja a növényzetnek. A lezárt, de födetlen templomba nem sikerült bejutnunk.

„Ide vissza kell még térni”

Marosszentimre meglátogatása is szerepelt a háromnapos kultúrbringatúra programjában, ugyanis Hunyadi János 1442. március 18-án itt szenvedett vereséget az Erdélybe betört török sereggel szemben. Egy héttel később viszont a szebeni csatában megsemmisítő győzelmet aratott felettük. A hagyomány szerint hálából a győzelem emlékére ekkor építtette át a 13. századi eredetű román stílusú marosszentimrei templomot gótikus stílusban, a templom később reformátussá lett.

Már esteledett, amikor a kilenc református lelket számláló Magyarigenbe is ellátogattunk. A sötét templomban melegséget árasztó gyertyafény mellett mesélt Gudor Botond lelkész a település leghíresebb lelkészéről, a felsőcsernátoni Bod Péterről (1712–1769), aki az erdélyi és magyar irodalomtörténet kiemelkedő alakja, a nemzeti felvilágosodás meghatározó személyisége. Bod Péter 1748–1769 között lelkészkedett Magyarigenben, sírja a templom mellett található.

Ennyi látnivaló után nem kérdés, hogy erre a vidékre még vissza kell térni,  hiszen csak töredékét láttuk azoknak az értékeknek, melyek legtöbb esetben elhagyatottan várják pusztulásukat. Az indulás előtt még nem tudtuk, hogy miért pont erre a vidékre szervezi Buzogány Csaba a túrát: „Korábban jártam ott, nagyon tetszett a vidék.

A székelyföldiek számára az itt található értékek szinte teljesen ismeretlenek, pedig érdemes tudni róluk. Ráadásul a csapat java része még nem járt erre” – tette hozzá Buzogány, aki hozzávetőleg egy hónapnyi szabadidejét áldozta a szervezésre. Megérte.