Beszélgetés Lukács Csaba újságíróval Diktátorok könyve című riportkötetéről

– Egy korábbi beszélgetésünkkor említette, hogy talán túl sokat is utazik, némelyik útjára már nem is emlékszik. Melyik volt ezek közül a legemlékezetesebb, és miért?

– Valóban így van. Sőt az is előfordult már, hogy nekifogtam elolvasni egy korábbi cikkem, és nem esett le azonnal, hogy én írtam. Tartóztattak már le Pakisztánban és a háborús Boszniában többször is – Szarajevó mellett egyszer pénzt dobtak fel részeg szerb katonák, hogy lelő, vagy sem –, nyolc napon keresztül minden nap bejártam Tóásó Előd börtönébe a bolíviai La Pazban, nemrég részt vettem a vádemelési perén Cochabambában, ahol a bíró nem találta elegendőnek az ellene felhozott bizonyítékokat. Kétszer is megfordultam Észak-Koreában segélymunkásként, és megtapasztalhattam, hogy körülbelül hol tartanánk mi, ha Ceauşescu még most is élne, és irányítaná az országot. Kubában is nagyon érdekes tapasztalatokban volt részem: az ellenzéket meglátogató és nekik pénzt, műszaki eszközöket becsempésző futárként jártam ott. De soha nem fogom elfelejteni a cunami pusztításait Srí Lankán és Indonéziában, a Katrina hurrikán erejét és a székelyföldi árvíz utáni összefogás nagyszerűségét sem.

– Sok olyan helyen járt tehát, ahol nem látták szívesen újságíróként, és bizony akadtak dolgok, amelyeket nem írhatott meg, mert az esetleg mások életét veszélyeztette volna. A könyvben mennyire fogalmazott nyíltan az ilyesmikről?

– Az utóbbi években egyre többen mondták a barátaim és kollégáim közül, hogy nagy luxus, ha „csak” újságban írom meg az utazásaim, szerintük könyvet, könyveket is kellene kiadnom. Tény, hogy egy napilapba nem fér be minden – hogy mást ne említsek, ezeken az utakon adott esetben több száz kép készül, míg a Nemzetbe jó esetben kettő-három kerülhet be. Egy ideje magam is gondolkodom azon, hogy a lapban megjelent riportokat újra kellene hasznosítani, kibővítve, sok fotóval ellátva könyv formájában is kiadni. Úgy látszik, most érett meg erre az idő. Ami a titkokat illeti: amit biztonsági okokból nem írhattam meg az újságban, azt a könyvben is hiába keresni, hiszen nem akarom bajba sodorni a Szeretetszolgálat munkatársait.

– Nem akarta rangsorolni a bemutatott országok neveit, és ezért ábécésorrendben tárja őket az olvasó elé. Így Románia az utolsó a sorban: egyfajta példaként mutatja be, hogyan bukott meg itt a diktatúra. Személyes feljegyzések ezek, a tapasztalatait is megosztja az olvasókkal?

– Úgy tűnik, az én esetemben is igaz a közhely, hogy az élet a legjobb rendező. Eredetileg nem ezt a könyvet akartam összeállítani, de aztán jöttek a bolíviai események, egész pontosan Tóásó Előd cochabambai pere, és úgy döntöttem, az aktualitás okán elsőnek a Diktátorok könyve jelenik meg. Szerencsém van, hogy az öt ország közül Bolívia az első az ábécésorrend szerint, és az is csupán szerencsés véletlen, hogy Romániával fejezem be, megmutatva, milyen pitiáner véget érhet egy évtizedeken keresztül zsarnokoskodni tudó diktátor. Az írásaim hátteréről csak annyit, hogy én még régimódi újságíró vagyok: szeretek arról – és csak arról – írni, amit személyesen láttam, és megéltem, így ebben a könyvben csak olyan helyekről és történetekről van szó, amelyeket én személyesen is megtapasztalhattam. 

– Hány kötetre számíthatnak még az olvasók? Miről szól majd a következő?

– Nagyon sokat utazom, sokféle élmény ér. Csoportosítani akartam a témákat, mostani elképzelésem szerint öt könyv jelenne meg. A sorozat – Cseh Tamástól kölcsönzött – címe Micsoda útjaim, és ha minden jól megy, karácsonyra az egyelőre Katasztrófák könyve munkacímen futó kötet jelenik meg. Úgy tervezem, hogy írok a világ különleges helyein élő magyarokról is, de van elég anyagom ahhoz, hogy a föld legszegényebb és leggazdagabb régióiban élőket is összehasonlítsam. Egyelőre még csak gondolatkísérlet, de érdekes lenne írni egy útikönyvet olyan helyekről, ahova kevesen akarnak-mernek elutazni.

Szigyártó Norbert