Az utóbbi időben kötelező tantárgyként tanítják az iskolákban, sőt vidéken és főleg az idősebb lakosság körében többet használják, mint a spanyolt. A guarani az egyetlen amerikai indián nyelv – a másik két hivatalos státuszú indián nyelv, a kecsua és az ajmara mellett –, amelyet nagy számban megtanultak európai bevándorlók is. Mivel szinte az egész ország spanyol–guarani kétnyelvű, elterjedt a két nyelv kevert használata, a jopará valamilyen formája. A guarani nyelv és nép a helyi nyelven térítő jezsuitáknak és még inkább a tengerparttól való nagy távolságnak köszönheti fennmaradását.

Kettős kultúra, szegénység

A paraguayi lakosok többségének sajátos kinézete, sápadt arcszíne és erős arcéle a kettős kultúra örökségére utal. Egyébként az egykori számos indián törzs közül a főváros, Asunción környékén élő guaranik lettek a legdominánsabbak, róluk nevezték el az ország pénznemét is. (Jelenleg több mint ötezer guarani egy amerikai dollár.) De rajtuk kívül híresek még a népművésze­tükről ismert makák, akik brazíliai városokba is eljutnak portékáikkal, meg a chamacoco indiánok, akiknek az ősi területeik egyre inkább beszűkülnek a terjeszkedő szójatermesztés miatt. Továbbá ott élnek a lenguák, ayoreók, chorotik, achék és a többiek. Paraguay (indián jelentése szerint: a papagájok vize) nemrég, 2011-ben ünnepelte fennállásának kétszáz éves évfordulóját. A földrészen nem tartozik a jobb helyek közé, hiszen nincs tengere, a lakosság túlnyomó része szegény, sokan nem férnek hozzá ivóvízhez. Eközben dúl a korrupció, a pénzmosás, a kábítószerek közvetítő kereskedelme, a kalóz-CD-kiadás.

A fővárost, Asunciónt már 1537-ben megalapították a spanyolok, és a gyarmati közigazgatás jelentős központjává tették. A gyarmatosítás idején a kormányépületként működő régi városházát, tanácsépületet spanyolul cabildónak nevezték. Asunción egykori cabildója 2004-ig a 45 tagú szenátusnak és a 84 tagú képviselő-testületnek nyújtott otthont. A gyűlésterem ma is megtekinthető, a falon ott büszkélkedik a címer (pálmalevél, olajág és oroszlán vagy csillag) és a nemzeti piros-fehér-kék szalagok. Az épület rendeltetése viszont megváltozott, igen változatos: múzeum, a városi zenekar számára előadóterem, kutatásra és adminisztratív tevékenységekre szolgáló irodák vannak benne. A látogatók számára nyitva áll. Egyébként az országban nem túl sok a turista, és bevett szokás, hogy a látogató mellé idegenvezetőt rendelnek. Mondhatni hivatalból. És mindenhol megkérdezik, még a buszjegy megvásárlásakor is, hogy hova való vagy. Talán statisztikát is készítenek az összegyűlt adatokból...

Vácról a tengerentúlra

A székesegyház és a szomszédságában elhelyezkedő katolikus egyetem mellett elhaladva, a kellemes parkot átszelve léptem be az asuncióni cabildo építészetileg pompás épületébe. „Hola!” – köszöntöttem a kapunál lévő hivatalnokot, de magabiztosságom mindjárt alábbhagyott, amikor kiderült – sokadszor immár –, hogy én nem tudok spanyolul, ő viszont az angolból elégtelen. Az english-t azonban megértette, és máris intézkedett, üzent az angolul tudó idegenvezető-kísérőnek, hogy elfoglaltsága akadt. Szikár, elegánsan és európaiasan öltözött, szemüveges hölgy közeledett felém. Köszöntöttük egymást, aztán mindjárt nekem szegezte a szokásos kérdést: „Where are you from?” (Hova való?) Habozás nélkül válaszoltam, akárcsak előtte számos esetben: „I am from Hungary.” (Magyarországi vagyok). Sőt a biztonság kedvéért hozzátettem: „Hungría”. Mire kirendelt kísérőm meglepetten felrezzent, és erős akcentussal magyarra váltott: „Jó napot! Én is magyar vagyok. De csak kicsit beszélek magyarul.” (Ekkor már el kellett magyaráznom, hiszen volt kinek, hogy én tulajdonképpen erdélyi magyar vagyok.)

Domaniczky Zsuzsanna, Su­sa­na Domaniczky büszke magyar származására. Nemrég felvette a magyar állampolgárságot, és többször járt Magyarországon, Erdélyben még soha. Három fia és három lányunokája sem tagadja magyar őseit. Zsuzsanna dédapja, Domaniczky Imre 1876-ban Vácról vándorolt a tengerentúlra, és a sors úgy hozta, hogy Asunciónban telepedett le. Américo vált belőle, és négy fiút hagyott maga után. Kereskedőként olyan jó megélhetést teremtett a családjának, hogy a dédmama – még férje halála után is – rendszeresen küldözgette haza a pénzt. A fiúk különböző házasságokat kötöttek, így került a családba még szír rokon is. Egyébként a nagyapa bolíviai nőt vett el feleségül, szóval jócskán keveredett a vér. Édesapját politikai nézetei és kiállása miatt alaposan megkínoztatta Alfredo Stroessner tábornok, az egykori náci tiszteket – például Mengelét és a rigai hóhért – rejtegető teljhatalmú elnök. Zsarnoktársáról, a bukaresti kondukátorról több cikket olvasott Zsuzsanna, főleg az elhagyott gyermekekről szólóra emlékszik.

Egyébként akkoriban egész Dél-Amerikában igen nagy volt a diktátorok, a katonai vezetők előfordulási aránya. Bár kegyetlenkedéseik lassacskán nyilvánosságra kerültek, megítélésük mára sem vált teljesen elmarasztalóvá. Például López marsall másfél száz évvel ezelőtti „viselt dolgai” azáltal is maradandóvá váltak, hogy még egy főutcát is elneveztek róla a fővárosban. Az összeharácsolt vagyonából megépült Palacio López ma az elnöki palota, a főváros emblematikus épülete, amelyet este látványosan megvilágítanak. Egyébként hosszú évtizedek távlatában is megemlékeznek az egykor Stroessner tábornok által „eltüntetett” értelmiségiekről, ellenállókról, sőt olyan civil szerveződések is vannak, amelyek a névtelen sírok felkutatását végzik.

A múzeum változatos népművészeti eszközöket, ősi használati tárgyakat, jezsuita kegytárgyakat, úri berendezéseket, az egykori kolónia makettjét és korabeli felvételeket, gyermekjátékokat sorakoztat fel. Legérdekesebbnek a bevándorlási részleg ígérkezik. Megismerkedhetünk a német eredetű, különleges világnézetű mennonita farmerek, a viszonylag nagy számban ide telepedett ukránok, fehéroroszok, oroszok, szírek sorsával. Adatokat, tárgyakat láthatunk német, olasz, francia, kanadai, ausztrál, japán, zsidó és arab migránsoktól. És több magyar vonatkozással is találkozhatunk: Kántor Gizi és Ida fényképével, a Domaniczky családot bemutató tárlóval. A kiállított tárgyak között egy Liszt-kotta is szerepel 1944-ből, a Magyar rapszódia, amelyet a helyi rendőrség rezesbandája használt. Érdekesnek bizonyul az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó konzuljáról, a negyedszázados ténykedés után 1915-ben visszavonuló Carlos Guillermo Christian Heisecke Heinrichs konzulról írott könyv.

Magyar származású államfő

Magyarok Paraguayban? Gyakorlatilag nincs magyar egyesület, kevés magyar vándorolt ilyen mélyen a kontinens belsejébe, ahol mindig nehéz volt a megélhetés, főleg az ország kopár nyugati részén. Kevesen bíznak most is a jólétben ott, ahol messziről lerí a nagy szegénység, és rendkívül nagyok a szociális egyenlőtlenségek. De akadnak magyar származásúak, őseiket meg nem tagadó, elismert személyek. Például Kunos Ádám, a múlt század közepének neves festőművésze. A leghíresebb Juan Carlos Wasmosy Monti, a kétszáz éves önállósága alatt diktatúrából diktatúrába váltó ország első szabadon választott civil köztársasági elnöke (1993–1998 között).

Ősei, a debreceni Vámosy testvérek 1828-ban vándoroltak ki Rio de Janeiróba. Itt az anyagilag megerősödő Vámosy József családnevét Wasmosyra változtatta, de származásáról nem feledkezett meg. Ő maga már Asunciónban született 1938-ban, mérnök lett, a paraguayi–brazil határon közösen létrehozott Itaipú vízierőmű építésénél dolgozott, ahol jelentős vagyonra tett szert. Bizonyára ez is elősegítette politikai pályafutását, bár kormányzati működését jelen napig komoly kritikák érik. Ám elnöksége alatt sokat tett a magyar–paraguayi kétoldalú kapcsolatok bővítése, kölcsönös elnöki látogatások lebonyolítása érdekében.

Ha a valószínűségszámításra bízom, aligha lett volna esélyem magyar származású és magyar mondatokat is megfogalmazó paraguayi állampolgárral találkoznom. Aki most angol idegenvezető (is), de korábban néhány éven át egy magyar származású köztársasági elnök munkatársa, titkára volt. Akinek az egyik menye, Tania María Domaniczky Vargas 2004-ben Paraguay színeiben nyolcadik lett a világ szépségversenyén. Aki Twitter bejegyzése szerint szereti a művészetet, irodalmat, countryzenét, valamint a lovakat, az utazást és a politikát.

Akkor hát, erdélyi viszontlátásra! Transilvano hasta la vista!

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár