– Két könyvében három sportlegendát mutat be az érdeklődőknek: Károlyi Béla világhírű tornaedzőt, illetve az ugyancsak nemzetközi sikereket elért Kovács István és Jenei Imre labdarúgóedzőket. Mikor került a sport közelébe?

– Fiatalon: a bátyám úszott, én kézilabdáztam a városi klubban. De aránylag korán megszereztem három sportágban – kézilabda, úszás és vízilabda – a játékvezetői, bírói képesítést, és egyetemista koromban vezettem is sporteseményeket. Akkoriban egy-egy bírói munkáért honoráriumot adtak, ami bizony nagyon jól jött egy egyetemistának. Később, a bukaresti Előre napilapnál még közelebb kerültem a sporthoz. Amikor 1968-ban elvégeztük az egyetemet, arról volt szó, hogy öten megyünk a nem sokkal korábban alakult csíkszeredai Hargita napilaphoz újságírónak, de jelentkezett az Előre is, ott viszont egy hely volt. Azt mondták, vagy legyek tudósító Zilahról, vagy menjek fel a bukaresti szerkesztőségbe, a sportrovathoz. Ez utóbbit választottam.

Móra László
1943-ban született Kolozsváron, a Brassai Sámuel középiskolában érettségizett, és 1968-ban végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1968 és 1982 között a Bukarestben megjelenő Előre országos napilap sportújságírója, 1982 és 1984 között a Politikai Kiadó szerkesztője, 1984-ben áttelepült Magyarországra. Budapesten él, dolgozott a Nemzeti Sport, Magyar Nemzet, Reform, Mai Nap kiadványoknak, 1990-től elsősorban külpolitikával, illetve külföldi érdekességekkel foglalkozik.

És miután áttelepültünk Magyarországra, ott is azért kezdtem a Nemzeti Sportnál dolgozni, mert abban az időben nagyon jó eredményei voltak a román, köztük nem utolsósorban az erdélyi magyar sportolóknak. Arra volt a lapnak igénye, hogy mindenekelőtt velük foglalkozzam. Már itthonról jó viszonyba kerültem a híres szatmári vívócsapattal, Csipler Sándor edzővel és a szatmári vívás agytrösztjével, Haukler Istvánnal.

Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy Szatmárnak vívóterme van, előtte a Csipler Sanyi bácsi szobrával. Ma már az akkori csapattagok egy része nem él, kirajzottak különböző helyekre, más világ van, mások a lehetőségek is. Most már hiába is bánkódom, hogy a vívólegendákról nem írtam könyvet, ahogy sajnos Balázs Jolánról sem sikerült írnom. De szerencsére Károlyi Bélával, illetve Kovács Pisti bácsival és Jenei Imivel összejöttek a könyvek.

– Károlyi Béla neve mondhatni pillanatok alatt világhírű lett, mivel ő volt a szinte gyereklányként világelső Nadia Comăneci edzője. A sikereik csúcsán interjú ért interjút – hogy sikerült annyira a közelébe kerülnie, hogy könyvet is írhatott a pályafutásáról?

– Károlyi is kolozsvári, nálam egy évvel idősebb, magyarán gyerekkorból ismerjük egymást. Amíg itthon volt, készítettem vele én is interjúkat, de 1981 után, amikor kint maradt az Egyesült Államokban, egy darabig megszakadt a kapcsolatunk. Károlyi igazi munkamániás, maximalista ember és bár kézilabda szakon végzett, a tornában látta meg a legnagyobb lehetőségeket. A legjobbakat szedte össze Romániában is, Amerikában is. Sokan bírálták a nagyon szigorú edzési módszereit, de az eredményeknek mindenki örült. 1990 után megbeszéltük a róla szóló könyv részleteit, kimentem hozzá, felvettük az anyagot, és 1991-ben meg is kellett volna jelennie.

Ötvenezer példányban nyomták volna, csakhogy közben csődbe ment a kiadó. És Károlyi is húzódzkodni kezdett, mivel jöttek sorra a támadások a tornászlányoktól, a többi közt Éberle Emília többszörös bajnoktól, hogy edzés közben verte őket. Mellesleg ez a „verés” is relatív, mivel Károlyinak vagy négyszer akkora keze van, mint nekem, vagyis egy enyhe legyintést is már verésnek lehet mondani. Nadia becsületére váljék, hogy a könyvében úgy beszél Károlyiról, ahogy egy igazi csúcssportoló beszél az őt sikerre juttató mesteréről.

Amerikában is érték támadások a többi edző részéről a legjobb tornászok áthívása miatt, illetve amiért az ő Houston melletti farmján van a tornaközpont, amit megvett az amerikai tornaszövetség, és ő lett a vezető szövetségi edző. A támadások miatt aztán 2000-ben nyugdíjba vonult, a felesége lett az edző, ő pedig az NBC közkedvelt tornakommentátora. A róla szóló könyvem projektje viszont jó ideig szunnyadt, mindaddig, amíg a Magyar Sportújságíró Szövetségnek eszébe nem jutott, hogy él egy Károlyi Béla, és életműdíjra javasolták. 2015 legjobb magyar sportolóinak díjkiosztójára eljött, nagy sikere volt, nagyon megnyerően „ellopta” az egész show-t. Akkor újra előkerült a könyv ötlete, és tető alá is hoztuk.

– Beszéljünk a focilegendákról.

– Egyetlen helyesbítés: a labdajátékosokról. Ugyanis azok közt, akik szintén megérdemelnének egy könyvet, szerepel Birtalan István is, a neves kézilabdázó, illetve Szatmári Sándor, a közismert labdarúgó.

De annak örülök, hogy 1984-ben sikerült rávennem Kovács Istvánt a beszélgetésre, aki 1970-ben, miután edzőnek hívták az Ajax Amszterdamhoz, meg is nyerte a csapattal a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK) és kétszer a világkupát. Ezek után lett a francia válogatott edzője, új alapokra helyezve a csapatot.

Érdekességként mondom, hogy az interneten található, róla szóló szócikkekben ez a kitétel mindig szerepel, amikor pedig 1995-ben meghalt, az akkori francia elnök megszakította a kormányülést, hogy megemlékezzenek a hírneves edzőről. Vele tulajdonképpen a Ká­rolyi-könyv előtt kezdtem el a munkát, amit eleve önéletírás-szerűen képzeltem el. A hitelessége tehát teljes, csak a keretes megjegyzéseket írtam én.

De már munka közben felmerült bennem, hogy Kovács Pisti bácsit és Jenei Imrét össze kell kötni. Jenei edzői sikerei közelebb vannak időben, többen tudnak róluk, amit viszont fontosnak tartok kihangsúlyozni, hogy Jenei volt az, aki mindig elvégezte a feladatát, mindig a helyén volt, úgy is, mint játékos, úgy is, mint edző. Később is, amit lehetett, segített, de a kora és egészségi állapota nem tesz lehetővé túlzott megterhelést. Egyébként is, ma már más világ van: a sportban ugyan mindig szerepet játszott a pénz, de 1990 után ez különösen felerősödött. A játékosok jobban jártak, maga a foci viszont kevésbé. De a három sikertörténet, különösen a Károlyiról szóló, nem sportkönyv, hanem korrajz. Aki kézbe veszi, rögtön meg is látja ezt: visszapillantó, összefoglaló történetek, visszaköszön belőlük a múlt, és mindháromban benne vannak az edzők legnagyobb sikerei, valamint ezeknek az időszakoknak a kegyetlen vergődése is.

– Említette a megváltozott időket: ma sokan elsiratják a sportszerű szellemet, az egészséges versengést, sőt magát a sportot is. Véleménye szerint hogy lehetne mindezen segíteni?

– Talán a célirányos létesítményekkel, mert ha van lehetőség a sportolásra, utána már nem probléma kiválasztani a tehetségeket. És a pénz: Amerikában a szülők finanszírozzák a gyerek teljesítményének növelését, nem ritkán például úgy, hogy oda költöznek, ahol a gyerek edz. A „Teremtsd meg a lehetőséget a sporthoz!” jelszó egyre inkább terjed, hiszen a befektetések a siker nyomán megtérülnek. A társadalom feladata kellene hogy legyen a tehetséggondozás, hisz aki belekóstol, és jól szerepel, azzal kapcsolatban megvan a remény, hogy nem fog elveszni, drogozni, idő előtt kiégni. Végső soron tehát ez már nem sportkérdés, hanem társadalmi probléma, amit előbb-utóbb mindenütt meg kell majd oldani.