Amikor tanulmányai végeztével Itáliából, az akkori világ szellemi központjából hazatért iskoláztatását felvállaló nagybátyjához, Vitéz János püspökhöz, csillagászatilag számítva az akkori világ közepébe utazott: Nagyváradra, ahol a humanista szellemiségű főpap nemcsak hatalmas könyvtárat alapított, de Georg Pauerbach bécsi csillagászprofesszor irányításával egy csillagvizsgálót is. A tudós asztronómus ide helyezte a kezdő délkört, és innen számította a nap- és holdfogyatkozást a híres Váradi Táblákban (Tabulae Varadiensis). Kolumbusz is állítólag olyan térképpel navigált, amelyen a kezdő délkör Nagyváradot szeli át.

Jánosból Janus

Ilyen környezetben folytatta Janus Pannonius, a püspök tehetséges unokaöccse azt a szellemi munkát, amit Itáliában elkezdett. A kor divatja és elvárásai szerint lett Csezmicei (vagy Kesinczei – nem lehet pontosan tudni eredeti családnevének olvasatát) Jánosból Janus, ahogy azt el is mondja Névváltoztatásáról című epigrammájában: „János volt a nevem, s Janus, ki e verseket írta! / Megmondom, ha netán, tudni kívánod okát. / Nem buta gőgből hagytam cserben a régi nevem, nem! / Tudna-e bárki különb s szebb nevet adni nekem? / Ezt hittem magam is, s lásd, Janus lettem, amint a / Múzsa magához emelt, s megkoszorúzta fejem.\" (Berczeli Anzelm Károly fordítása)

Édesapját hétéves korában veszíti el, édesanyja, Vitéz Borbála egyedül neveli. Anyja önfeláldozását, a nehézségek vállalását Siratóének anyjának, Borbálának halálára elégiájában részletesen megírja, és megköszöni az anyai önfeláldozást. Sokoldalú tehetsége korán kiütközik, nagybátyja, Vitéz János ekkor vállalja neveltetését, és küldi Ferrarába, a kor egyik legszínvonalasabbnak tartott iskolájába, Guarino mesterhez. Guarino szívesen foglalkozik a tehetséges serdülővel, értékeli pengeéles eszét, kiváló memóriáját, amit Janus többrendbeli írásaival köszön meg neki. Az 1447–48 körül írt Guarinóhoz címzett epigrammájának záró soraiban például a következőket mondja: „Most az egész föld népe gyűl össze Tenálad, / Mind idefut Hozzád: boldog tudományod / Forrásán azután tikkadt szíve frissül\" (Kardos Tibor fordítása).

Itáliai társai zokon vették, hogy a távolról érkezett fiú ügyesebb, okosabb náluk, és diákszokás szerint heccelgették is eleget, barbárnak tartott származása miatt. A válasz úgy csattant, mint az ostor, epigrammáiban követve ókori példaképének, Martialisnak epés, de mindig telibe találó stílusát. Számos gúnyverséből három ismertebb példát ragadnék ki: Végh György fordításában így ír Gryllushoz: „Megrágalmaztál, hogy medvetejen növekedtem / Otthon, Gryllus, mert annyira vad vagyok én. / Hát jó, nősténymedve a dajkám: néked azonban / Gryllus, nem medve volt az anyád, de szuka\" – utalásként a rómaiak őseinek tartott Romulus és Remust felnevelő anyafarkasra. Philiticusra című epigrammáját Weöres Sándor fordította: „Pöffeszkedni minek, Phi­liticusom? Értjük a fajtád / Tudjuk, mily nemesek, mily finomak szüleid: / Édesanyád csakis ágyba menéskor fújja ki orrát, / S ritka-nagy ünnepkor köp csak a földre apád.\" Végül pedig Kardos Tibor fordításában a Vitusra cserdített mindössze két sor: „Ő Vitulusnak hív Téged, Vitusom, kicsinyítve: / »Borjút« mond. Helyesebb így kifejezni: »Ökör«!\"

Váradon nagyon jól érezte magát Vitéz János püspöknél, a humanista légkört majdnem ugyanolyannak találta, mint Itáliában. Még ferrarai diákkorában írta a város hangulatát hűen visszaadó versét, a Búcsú Váradtólt. A hét szakaszból álló költemény nagyon jól példázza a humanista írástudók értékrendjét: az első három szakasz a reneszánszban hirtelen divatossá vált természetszeretet jegyében írja le a téli, befagyott Körös vidékét. (A természet dicséretének majdnem teljes középkori hiányát váltja ez a minden témakörhöz kapcsolt természetkép a reneszánszban: az egyértelműen portré Da Vinci-festmény, a Mona Lisa is háttérként egy falusi tájképet használ.)

A tulajdonképpeni búcsúzási sorrend, a következő három szakasz tökéletesen tükrözi a humanista prioritásokat: a testi egészség ápolását (elbúcsúzik a szembetegségekre nagyon jó hőforrásvizektől), a szellemi gyarapodás állandó feladatát (búcsút vesz a püspöki könyvtártól, melynek gazdagságát egyszerűen azzal érzékelteti, hogy Apolló és a múzsák ideköltöztek eredeti lakhelyükről) és a történelmet, a jó múltismeretet, az aranyozott királyszobroktól való búcsúzással. A záró szakasz áldáskérés az útra a városalapító lovagkirálytól, Szent Lászlótól.

Fejlődésre sarkalló alkotótárs nélkül

Mátyás király udvarában, majd pécsi püspökként viszont tapasztalnia kell, hogy az általános légkör messze van még a pezsgő humanizmustól. A korszellemnek megfelelően tárgyilagosan követi saját alkotói fejlődését, és amire rájön, eléggé fájdalmasan érinti: nincs fejlődésre sarkalló alkotótársa, tulajdonképpen egyedül képviseli az új stílusirányt. Megörökíti ezt a fájó élményt egy allegorikus versben, majd egy nyíltabb, szókimondóbb epigrammában is.

A dunántúli mandulafáról szóló „példabeszéd\" könnyen megfejthető: „Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe\' se látott, / Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén. / Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, / Nemhogy a pannon-föld északi, hűs rögein. / S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben, / Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd! / Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, / Vagy hát oly nehezen vártad az ifjú Tavaszt?\" Az Egy dunántúli mandulafárólt Weöres Sándor fordította, a Pannónia dicséretét Berczeli Anzelm Károly: „Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, / S most Pannónia is küldi a szép dalokat, / Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, / Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!\"

Az áhított, elvárt megbecsülés viszont Mátyás király részéről hamar lecsökken, nem lévén megelégedve Janus pápai követségének eredményével, amikor pedig Vitéz Jánossal közösen Mátyás hadjáratainak tervével egyet nem értő nemesekkel lesznek azonos véleményen, mindketten kegyvesztettek lesznek. Janus elmenekül, Itáliába szeretne menni, de a mai Horvátország területén, közel születési helyéhez, amúgy is meggyengült szervezete egy újabb tüdőgyulladással már nem tud megbirkózni, 545 éve, 1472. március 27-én, harmincnyolc éves korában meghal. Nagyon megható a halála előtti napokban írt búcsúja, a mindössze kétsornyi A haldokló Janus Pannonius (Tellér Gyula fordításában): „Hírnevemet testemmel a gyászos perc elorozta: / Így halmozz nyomorult, kincseket, ócska vagyont!\"

Azt hitte, végleg távozik, holott hírneve, a bár latinul írt, de első magyar klasszikusunknak számító költészete megmaradt. Bizonyítják ezt a költőutódok Janus szellemét idéző költeményei, például Lászlóffy Aladár Janus Pannonius emlékére írott verse: „A húszéves költők / szívéből annyi hegy, könyvtár, / annyi híd és zúgó folyó, / annyi csatatér képe / kívánkozik a költeménybe. // A harmincéves költők / szívéből annyi hegy, könyvtár, / annyi város és csatatér üzenete / zúdul a költeménybe. // A korán halt költők szívéből / haláluk után évszázadokkal / csak ennyi marad: hazám\".