Világunk széttöredezik, akár a Hamleté – A fiatalokat is színházba „csalogathatja” az örök érvényű Shakespeare-dráma

Egyrészt a rendező nem először állítja színpadra a kincses városban Shakespeare talán legtöbbször idézett művét: sokan úgy emlékeznek az érettebb korosztályból az 1987-es Tompa-rendezésre, mint nagy sikerű, emlékezetes produkcióra, ami reményt sugallt a vasfüggöny árnyékában, a diktatúra kilátástalanságában.

Színházba csalogató hívószó a fiataloknak

Most, 34 évvel később a rendező természetesen teljesen új szereposztással dolgozott, az egyetlen, aki az akkori és a mostani szereposztásnak is tagja, Bíró József színművész, aki az új produkcióban Poloniust, Ofélia apját alakítja. Biztosan sokan vannak a nézők közül, akik sajnálják, hogy az 1987-es előadás nem idézhető fel mozgóképpel, hiszen izgalmas színházi időutazás és összehasonlítás lehetne: vajon 34 év távlatából mit gondol, mit fogalmaz meg másként, és mit gondol hasonlóan ugyanaz a rendező ugyanarról a műről.

A másik ok, amiért sokan nagy érdeklődéssel várták az előadást, hogy Hamlet szerepét Vecsei H. Miklós magyarországi ifjú színművész, a Vígszínház volt tagja alakítja. Vecseit a kolozsvári közönség is láthatta vendégelőadásban 2018-ban: a nagy sikerű, Marton László rendezte Pál utcai fiúk musicalben Nemecsek szerepét játszotta. A musical zenéje egyébként az ifjú korosztály slágerkedvencévé vált Erdélyben is, ugyanakkor a színész más szerepei miatt is népszerű Magyarországon, így

Ilyen tekintetben okos gesztusnak, jó rendezői ötletnek tekinthető, hogy a népszerű fiatal színészre osztotta Tompa Gábor Hamlet szerepét: ennek bizonyítéka lehet, hogy a vasárnapi előadás népes közönségének jelentős hányada a fiatal generáció tagjaiból állt. Az mindenképpen pozitív hozadéknak tekinthető, hogy az ifjak is kíváncsivá válnak Hamlet színpadra álmodott történetére, a 17. század legelején született alapműre, ami Shakespeare egyik legismertebb tragédiája.

És abban, hogy az ifjú korosztályt igenis meg lehet szólítani a színház nyelvén, be lehet csalogatni a színház bűvkörébe, Tompa Gábor nem véletlenül hisz. Mint fogalmazott,

például a ragyogóra sikeredett A velencei kalmár, a rangos díjakkal elismert, bravúros Leonce és Léna, vagy hogy egy még régebbi előadást is említsünk, a legendás A kopasz énekesnő esetében. A befogadó azt érzékelheti, mintha egyfajta széttöredezettség idegenítené, távolítaná el a nézőtől az apja haláláért bosszút állni készülő dán királyfi történetének, vívódásainak és halálának színpadi megjelenítését.

De ez a széttöredezettség lehet szándékos is: mai világunkban, ahogyan maga a rendező nyilatkozta, amikor „kevésbé vagyunk gondolkodó lények azáltal, hogy a fogyasztói társadalom rabjai vagyunk”, talán az igazságot kereső, a „lenni vagy nem lenni” súlyos kétségei közt őrlődő hős is mintha kicsit elszürkülne, kérdésfelvetései veszítenek súlyukból, így tragédiája nem tud igazi katarzist felmutatni.

Both András díszlettervező, Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező, Jakab Melinda koreográfus munkájának köszönhetően. A hangzásvilág hasonlóképpen változatos és összetett, a különféle hangeffektusokkal, a tenger hangjaival, az Oféliát és a szellemet alakító Tőtszegi Zsuzsa szuggesztív énekével.

Letisztult színészi játék

Ahogy az örök érvényű darabot színpadra állítani, úgy a címszereplő alakját megformálni is „nagy falat”, rendkívül összetett feladat. Hamlet tragikus figurája ugyanis annyira sokarcú és komplex, hogy jellemzőit felsorolni szinte lehetetlen: egyszerre ironikus, őszinte, sztoikus, vívódó, kérdező, szenvedő, kétkedő, játékos, őrültet játszó, fenyegető, zavart, harcra kész, megvető, stb.

A szereplőgárdában a kolozsvári társulat számos éretten, letisztultan játszó színésze tűnik fel: ilyen a királynőt alakító Kézdi Imola, a Claudiust megformáló Szűcs Ervin, vagy Polonius szerepében Bíró József. De dicséret illeti a királyfi után kémkedő udvaroncok, Rosenkrantz és Guildenstern figuráját lendületesen megformáló Pethő Anikót és Imre Évát is, akárcsak a Laertest szintén lendületesen, friss erővel megformáló ifjú színművészt, Kiss Tamást.

A művészet, amin nem fog a halál

Tompa Gábor a Hamletben a tőle megszokott módon tart tükröt mai világunk fonákságainak és rákfenéinek. Ilyen rendezői ötlet többek közt a színpad bal oldalán elhelyezett, folyton működő futópad, amelyen hol a királynő, hol Hamlet „halad egy helyben” monoton mozdulatokkal.

Világunk széttöredezik, a könyvek, a tudás, az igazságvágy által fémjelzett értékeink bukásra és pusztulásra vannak ítélve – ezt is jelképezheti, ahogyan Hamlet szétszórja, kidobálja a polcokra rendezett könyveket. És bár a világ sok tekintetben változik, az emberi gyarlóság, gonoszság, hatalomvágy ugyanúgy, újra meg újra felbukkan, irányít, pusztít és rombol, mint évszázadokkal ezelőtt. Az igazságkeresőnek pedig ma is ugyanúgy el kell indulnia, kételyekkel és buktatókkal teli útján, sokszor futópadon haladva, míg elérkezik a végső bokszmérkőzésre a végső ringbe.

Szegény Yorick, a néhai udvari bolond koponyája óriásira növekszik és megsokszorozódik az előadásban: számos, „memento mori”-szerű hatalmas fehér koponya látható az előadás végén a színen. A zárójelenetből pedig egy lehetséges életigenlő üzenet olvasható ki: a gyermek Oféliát megjelenítő kislány (Viola Sára) az emelvényen elhelyezett hatalmas koponya tetején ülve, minden és mindenki fölé magasodva játszik hegedűjén. Bár körös-körül halottak és koponyák, mintha a zene, a művészet ereje túlélne mindenkit és nem fogna rajta a halál. Az előadást december 10-én, 17-én és 29-én is megtekintheti a közönség.