Világhírű, bejegyzetlen fotóklub

– A kerek évfordulók egyféle „kötelező” velejárója a múltba tekintés, a pálya elemzése?

– Lehetséges… Valójában az idei esztendő nagyon sok kerek évfordulót foglal magába. Idén vagyok 65 éves, 50 éve gyakorlom a mesterséget, 40 éve nyertem az első országos kiállítást Kolozsváron, 30 éves a Hargita Fotóklub, 20 éve nyertem Japánban az első nemzetközi aranyérmemet.

– Mi késztetett fiatal művészeket arra, hogy 1978-ban fotóklubot alakítsanak?

– A Hargita Fotóklubot négyen alapítottuk, de valójában Balási Csabával, népművészeti iskolás tanítványommal működtettük. A másik két „aktív” tag, amikor dolgozni kellett, sosem volt jelen. Tudni kell, hogy ez nem egy bejegyzett fotóklub – mi csak elhatároztuk, hogy életre hívunk egy kört, és azóta is Hargita Fotóklub néven nevezünk be a különféle nemzetközi kiállításokra. Az induló fotóklub tagjainak nagy része tanítványom volt, akiket arra akartam tanítani, hogy ne születésnapi zsúrokról szóló fényképeket készítsenek. Művészi hajlamot próbáltam beléjük nevelni, esztétikát, képszerkesztést. Volt köztük orvos, tanár, munkás, néhányan később hivatásosként léptek erre a pályára, például Xantus László, János Dénes vagy Szentes Lajos.

– Szakmai jellegű platformot vagy együtt alkotó fotósok baráti társaságát akarták létrehozni?

– A nyolcvanas években a Hargita Fotóklub a Nagyvárad–Nagyszeben–

Brassó–Marosvásárhely tengelyen az ország első klubjai közé tartozott, az alapító tagok hazai és nemzetközi tekintéllyel bírtak. Elhatároztuk, hogy a fiatalok munkáikkal csak akkor nevezhetnek be nagyobb versenyekre, ha előbb lezsűrizzük őket. Próbáltuk tartani a minőséget, hogy ne küldjünk híg anyagot, hogy legalább technikailag legyen elfogadható a kép. Ebből óhatatlanul sértődés és harag lett. Ráadásul volt egy olyan feltételem is, hogy alkohol hatása alatt álló személy nem jöhet be a klubba. Ezek az okai annak, hogy végül is megharagudtak a fiatalok. Különváltunk, nyolc év után, 1986-ban János Dénes elnökletével született egy másik fotóklub, a Prisma. Mi továbbra is mindenben támogattuk őket, tiszteletbeli tagjai is vagyunk ennek a klubnak.

– A 80-as években csíkszeredai központtal igazi fotósmozgalom indult el. Rengeteg kiállítást szervezett a klub – sok művészt ez tett ismertté.

– Öt országos kiállítást rendeztünk 82 és 92 között. Olyan színvonalas tárlatokat szerveztünk, amelyekre sok ezer munkából válogattunk ki százat – nem úgy, mint manapság. Ebben az időszakban évente több kiállítást is rendeztünk a jelenlegi színház előcsarnokában, Ferencz Pál akkori kultúrház-igazgató karolt fel bennünket, biztosított teret számunkra. A kilencvenes évek elején vált érezhetővé a fotósok érdeklődésének hanyatlása. Én vártam, hogy hátha jönnek még fiatalok, ők azonban már külön utakon jártak. Balási Csabával továbbra is küldözgettük képeinket a nemzetközi kiállításokra, de 92-ben megszűnt a csoportos aktivitás. Azóta jószerével kétszemélyes a klub.

– Önt világszerte a Hargita Fotóklub tagjaként emlegetik. Fontos ez a „virtuális tagság”, vagy csak a megszokás alakította így?

– Nem volna fontos, de már harminc éve a klub neve alatt küldözgetjük Balási Csabával külföldi kiállításokra a képeinket. Máig úgy kapom a meghívókat a különféle eseményekre mint a Hargita Fotóklub tagja. Most már ebben merül ki a klub tevékenysége, nem is akarunk egyebet, sem országos kiállítást szervezni, sem hasonlókat. De Csabával még ma is minden képet közösen megbeszélünk, kikérjük egymás véleményét.

– Hazai és külhoni lapokban jóval több mint 30 ezer felvétele jelent meg. Képei számtalan nemzetközi kiállításon szerepeltek, tulajdonképpen gyakrabban láthatóak a munkái külföldön, mint itthon. Így van ez az ismertséggel is?

– Nem mondhatnám, mert fotós berkekben azért itt is ismer mindenki. Fontosak számomra az itthoni szakmai kötődések. 1975-ben már a Román Fotóművészek Szövetségének tagja voltam, sőt most örökös tagnak is választottak, az országban összesen tizenöt ilyen művész van. És szerénytelenség nélkül ki merem mondani, hogy én vagyok az, aki ezt az egész fotós mozgalmat elindította Hargita megyében.

– Fényképfelvételeit tekintve Önt egyetlen kategóriába sem lehet besorolni. Tudatosan alakította így művészi pályáját?

– Egy korábbi beszélgetésünk során éppen Ön mondta azt rólam, hogy mindent lefotózok, hiszen majd csak jó lesz valamire. Ebben a digitális világban minden jó valamire, mert ha az ember mondjuk lefotóz egy felhőt, azt be tudja montírozni egy másik képbe. Én sajtófotósként dolgoztam, és tényleg mindent kellett fényképeznem, ezért nem lettem soha szociofotós, aktfotós, csángó fotós vagy ilyesmi. Talán két vagy három tematikus kiállításom volt mindössze. És soha nem mentem el tortás fotókat készíteni, se lakodalmat fényképezni. Lehet, hogy érdemes lett volna, már ha az anyagi szempontokat nézzük. Ilyen megalkuvásokba azonban soha nem mentem bele. Nem szabad a művészetet feláldozni. És így szeretném folytatni továbbra is, bővítve a gépparkomat, feleségem örömére.