Veszélyben az olasz film jövője?

A csapda vetítése eredetileg Szrdan Golubovics rendező és több meghívott szereplő jelenlétében történt volna, a film által nyert NeuroAward különdíjat azonban Szerbia és Montenegró milánói konzulátusának képviselője vette át. Míg a hivatalos bejelentés szerint Szrdan Golubovics azért maradt távol, mert útlevelét ellopták, értesüléseink szerint a rendező egyszerűen elveszítette az okmányt, és már nem maradt idő egy új kibocsátására. A csapdával ismert filmet tüntetett ki a milánói fesztivál: az alkotást idén a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscarra jelölték, tavaly Törökországban elnyerte a Golden Goose nemzetközi filmdíjat, a Szófiai Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb filmért járó Stella Artois nagydíjat, a német GoEasten a legjobb rendezés és a kritika nemzetközi díját, valamint a 15. Nemzetközi Artfilm Fesztiválon a legjobb rendezésért járó Kék Angyal díját. A Gli invisibili (A láthatatlanok) dokumentumfilm vetítése kedden még kevesebb érdeklődőt vonzott a Mexico moziba, amely egyike azon keveseknek Milánóban, amely még nem vándorolt át valamelyik nagyvállalat tulajdonába, és így függetlenségét is megőrizte.

A fesztivál legérdekesebb momentuma talán a filmkészítés problémáiról szóló kerekasztal-beszélgetés volt. A résztvevők szerint Olaszországban lenne közönsége a „különleges és minőségi” filmeknek, de a piac ezen szegmense betöltetlen marad a filmterjesztési politika miatt. „A filmrendezők azonban önvizsgálatot is kellene hogy tartsanak a munkájuk minőségét illetően. Elterjedt szokás mostanában egyfolytában csak panaszkodni, pedig tény, hogy egyes kortárs filmek terjeszthetetlenek. Hogy ne fogalmazzak másképp” – állította Angelo Signorelli szakértő. A résztvevők egyetértettek abban, hogy az olasz filmek pozíciója kritikussá vált a nemzetközi mezőnyben. „A film művészet, de biznisz is” – összegzett Andrea Galante, a MIFF ötletgazdája és igazgatója (képünkön jobbra), aki az idei fesztivál nehézségeivel kapcsolatban elmondta, az ilyen események átlagéletkora három év, akkor fulladnak ki, amikor a kreativitás és a kereset között nem alakul ki kapcsolat. „A filmkészítők egyre inkább a fesztiválokra bízzák alkotásaik terjesztését, azonban egy filmszemle nem pénzgyártó gép” – tette hozzá Galante, előrebocsátva, hogy új kontextusban kezdtek el gondolkodni a MIFF következő kiadásairól. Szerinte a mozi immár luxus – amit a belépőjegyek árai igazolnak leginkább Olaszországban – és a mozizás kezd ismét ünnepi eseménnyé alakulni, akár a mozgókép hőskorában. A Mexico mozi tulajdonosa, Antonio Sancassani inkább azt sajnálta, hogy a kisvárosi mozitermek semmilyen támogatást sem kapnak a fennmaradáshoz. „Közönség akad, és legtöbbször a minőségi filmekre vágyó inkább menne a lakásához közeli moziba, mint a városon kívüli multiplexbe” – állította a függetlenségéhez ragaszkodó, mozitulajdonos, azt panaszolva, hogy „aki a lobbin kívül reked, bezárhat, ha maga akarja megválasztani a filmeket”.