Versek képekben

Cakó Ferenc tárgyanimációs alkotásokkal szerzett nevet – előbb a magyar – film világában, a grafikus végzettségű művész nevéhez gyerekeknek szóló tévésorozatok, könyvillusztrációk is fűződnek. A nyolcvanas évek végétől világszerte megismerték a nevét, homokanimációs bemutatói koncerteket kísérnek, de mondén eseményeket is színesítenek. A hétvégén a kolozsvári Iulius Mall bevásárlóközpont megnyitóján lépett fel.

- A zene hozzátartozik a bemutatóihoz. Mi a kiindulópontja a közönség előtt kibontakozó homokkép-soroknak? Előbb zenét választ, amelynek „megfesti” a hangulatait, vagy fordítva – egy képekben már megfogalmazódott történethez keres zenei alapot?

- Nagyon sok klasszikus zenét hallgatok. Az élő homokanimáció esetében először egy zenei alapot keresek, utána pedig nehéz agymunka következik: ki kell találni erre a zenére egy olyan történetet, ami a világon mindenütt érthető. Ezután meg kell rajzolni, mint egy rajzfilm forgatókönyvét, és begyakorolni.

- Kolozsvárra Vivaldi zenéjére komponált képsorokat hozott magával, ezt a produkciót már több ízben bemutatta. Van-e valamiféle improvizatív jellege ennek a műfajnak, változik-e időről időre, illetve alkalmazkodik-e a közönséghez, környezethez?

- Természetesen mindig alakul egy kicsit, évek alatt sokat csiszolódik. Valamilyen szinten improvizatívnak nevezhető ez a műfaj, de csak kevéssé, hiszen arra törekszem hogy minél precízebben kidolgozzak mindent. Fontos, hogy be is gyakoroljam, gyorsan és könnyedén menjen a rajzolás. A bemutatókon ki van nagyítva az ember keze, és furcsa lenne, ha látszana, hogy nem tudja, mit akar. Ráadásul a zene ritmusához kell minél inkább alkalmazkodnom. Ami az előadásokat illeti, persze, minden alkalommal más és más a környezet: itt most szabadtéri bemutatót tartottam, meg is fagyott közben a kezem. De léptem fel már operában vagy koncertteremben is, Muszorgszkij Egy kiállítás képei című, negyven perces műve esetében nyolcvantagú zenekarral dolgoztam együtt. Most december 20-ára készülök, a budapesti Zeneakadémián lesz egy karácsonyi koncert, ekkor Mozart g-moll szimfóniájára kell kitalálnom valamit.

- „Kézműves” filmesnek nevezik, aki nem érzi kihívásnak a számítógépes grafika területét.

- Valóban nem. Rajzos alkat vagyok, és a számos díjamat is a nagyon „kézimunkás” animációs filmjeimmel nyertem. Ezekből fejlődött ki ez az élő műfaj, tehát a közönség előtt születő homokanimáció. Akkoriban még nem létezett a kivetítő, és mikor először találkoztam ilyesmivel, merült fel bennem, hogy össze lehetne kötni egy videokamerával. Ha film készül belőle, a hat-nyolc perces alkotáshoz két-három hónapra is szükségem van. Most fejeztem be egyébként egy új animációs filmet, jó hónapig dolgoztam rajta. Rettentő fárasztó, mert állva dolgozom végig, órákon át, sokkal fárasztóbb, mint élőben, közönség előtt rajzolni.

- Gyurma- és bábfilm után jutott el a homokanimációhoz. Honnan jött az ötlet?

- Grafikusként végeztem, grafikus vagyok: de kezdettől rendkívül izgalmasnak találtam a báb- és a gyurmafilmet. Meghatározónak érzem azt is, hogy édesapám festőművész. Az ötlet maga onnan jött, hogy fúvópisztollyal készítem a képeimet, így ezek apró kis pontokból tevődnek össze. Végigpróbáltam mindent, prézlit, lisztet, kávézaccot, és a homok bizonyult a legjobbnak, mert a homokot átvilágítja a fény, és nagyon szép barnát kapunk így, az okker valamennyi árnyalatát. Ha vékonyan szórom, halványabb árnyalatok keletkeznek, ha sűrűbben, akkor sötétebbek. Így is lehet játszani, nagyon szép monokróm képeket lehet összehozni.

- Vannak-e követői?

Akadnak, akik utánozgatnak, de kevesen. A homokanimáció esetében lényeges, hogy nagyon jól kell tudni rajzolni. Elég jó rajzos vagyok, és gyorsan is tudok rajzolni: ez nagyon sokat számít. Ha csíkokat húzogatnék, kevés lenne számomra. Ugyanakkor engem valamiféle kettősség jellemez, hiszen 25 évig csináltam filmet, és figyeltem arra, hogy a dramaturgia mindig logikus és tiszta legyen. Ez meghatározza, hogy most hogyan választok történetet. Ha csak úgy kenegetem a homokot, rajzolgatok, az három perc múlva borzasztó unalmas lesz. Nem is annyira történetről van szó ebben az esetben, inkább úgy mondanám, hogy képi versekről, amelyek érzelmileg fogják meg az embereket. Mindenkiben az életének, neveltetésének megfelelően ébreszt fel emlékeket.