Tárlat ösvényjáróknak

A kolozsvári egyetem és néhány évi sepsiszentgyörgyi kitérõ után 1985-ben tért vissza szülõvárosába, amikor sokan Budapestre, Bécsbe vagy még távolabb mentek, ha úgy tetszik, menekültek. Miért választotta Székelyudvarhelyt?

Festeni ugyan bárhol lehet, de Székelyudvarhely még egy körbesétálható, bejárható város, ezért szeretem. De ha Budapesten vagyok, akkor is csak egy meghatározott, bejárható részén érzem jól magam, ahol szerencsémre, a vendégül látó barátaim is laknak.

A közönség szempontjából sem hátrányos a kisváros, hiszen az ember itt nemcsak önmagának fest.

Mindig festõ szerettem volna lenni, és ebben az a szép, hogy még mindig az szeretnék lenni.

Hiszen már most is festõ, nem?

Nem az a fontos, hogy az vagyok, hanem az, hogy még mindig, nap mint nap újra festõ szeretnék lenni, tehát nem érzem, hogy vége lenne valaminek. Mit gondolok a befogadókkal, a kiállításlátogatókkal kapcsolatban? Azt mondanám, jószomszédi viszonyban vagyunk. Nem tudom, mekkora a jelentõsége annak, hogy egy festõ mekkora városban él. A képek akkor is eljuthatnak (és el is jutnak) nagyvárosokba, nagyobb közönséghez, ha maga az alkotó nem ott lakik. Én végzem a dolgomat, és egy festõnek talán jó is, ha a maga csendességében lehet. A nagy történésekbõl, pörgésekbõl, ha csak egy mód volt rá, mindig kivontam magam. Ez lehet alkati kérdés is, gyerekkoromban is inkább szemlélõje voltam a nagy játszásoknak.

Képeit absztrakt alkotásokként definiálják. Absztrakt festõ-e Biró Gábor?

Nyilván ezt én nem mondtam. Mindig kényelmes beskatulyázni dolgokat, hiszen úgy tûnhet, akkor már a helyükre kerültek, nem is kell továbbgondolni õket. Annyiban igaz a definíció, hogy a képeimen a formák, színek, vonalak, foltok a leolvashatóság és a meghatározatlan határmezsgyéjén vannak. Azonban egy festményt szavakkal leírni, definiálni csak idõben lehet, és a szavakkal esetleg csak megkíséreljük többször körbejárni azt a pillanatot, amit egy festmény sûrítményként megragad. Mert az alkotás ugyan idõben történik, de a festmény mégis csak egyetlen pillanatot rögzít. Amúgy meg folyamatos képi zuhatagban is élünk, a televízió elkényeztet és a távirányító adta váltás-keresgélés lehetõsége nem kedvez a sûrítmény olvasásában, értésében, a befogadókészség kialakításában.

Van-e értelme ilyen körülmények között az alkotásnak? Van-e még kinek festeni? Mit tehet egy festõ?

Egy festõ festhet. Természetesen, nagy tömegeket nem fog vonzani egy kiállítás, bárhol is rendezzék meg, és legyen az bármilyen. De nem is stadionnyi közönségrõl van szó, az a szellemi közösség, amelyik eljön a kiállításokra, inkább ösvényjáró. És ha már ösvényrõl beszélünk: azt jelenti, ott már elõttünk is jártak valakik, akik vélhetõen nem a kurjongató tömeges együttvonulás útját választották, és az ösvény is vezet valahová, talán ugyanoda, ahová az út, csak közben egy rebarbarahajtás alatt megpillanthatunk egy tétova angyalt is. Elképzelhetõ, hogy éppen ott botorkál.