Színház a néző fejében

A társulat nemrég két előadással Sepsiszentgyörgyön lépett fel, az Andrei Mureşanu Színház meghívására. Az egyik előadást követő beszélgetésen azt mondta: többet már nem lehet klasszikus szöveget így szétfeszíteni. Azt jelenti, többet nem foglalkozik Csehov- vagy Shakespeare-művek rendezésével?

Fontos találkozás eredménye volt a Siráj és a hamlet.ws is. Meg kell értenem, mi a dráma lényege, közben pedig hozzáteszek valamit. Ezt a posztmodern megengedi, de a színházcsinálás talán mégsem ez. Meg kell értenem, hogyan működnek ezek a darabok. Sokat tanulok a mesterektől, de nem úgy, hogy egyszerre csak előveszem a Hamletet vagy a Három nővért, hiszen egy-egy ilyen találkozás nagyon kimerít. Nem határozhatom el, hogy akkor ebből a lendületből még egy előadást hozok létre. Azért találkoztam ezekkel a művekkel, mert ezekkel kellett találkoznom, és mert ezek révén tudtam valamit elmesélni. Ha tényleg komolyan veszem a tanítást, akkor ez így szól: öreg, vállald fel, amit gondolsz, és ütköztesd a nézővel. De ha megint előveszel tőlem egy darabot – mondaná Csehov –, és megint azon keresztül próbálod magad átszűrni, helybentopogás lesz belőle. Akkor inkább legyen valami egészen más: és nem drámát írok, hanem előadást, a semmiből. Mármint a kész szöveg segítsége nélkül.

Sepsiszentgyörgyön Radu Afrimmal közösen mutatkozott be. Mi lehet a hozadéka egy ilyen „párbajjellegű” fesztiválnak?

Ezt majd a kritikusok vagy a közönség fogja eldönteni, mindenesetre számomra megtiszteltetést jelent, hogy Florin Vidamski, ez a fiatal igazgató meghívott. Szimpatizálok vele, nagy energiákat látok benne, és kicsit furcsállom, hogy a magyar társulat valahogy kevéssé volt jelen a fesztiválon. Mindenképp érdekes ötletnek tartom, de számomra a gimnáziumban tartott két előadás, és az ezeket követő beszélgetések jelentették a legtöbbet. Háromszáz magyar diákkal találkoztunk a Mikóban, a színháztól húsz méterre, miközben négyszer csöngettek, és a büfében állandó üvöltözés volt. Úgy éreztem, tudok valamit adni ezeknek a fiataloknak. Egészen más délelőtt köztük lenni, hiszen mikor kijövök, még előttem a nap. Teljesebb értékű így az előadás, mint a színházban, ahol sötét, halott térben későn este felnőttek más felnőtt embereknek valamit el akarnak mondani, akik vagy értik ezt vagy nem, de igazából nem érdekes az egész. És amikor ebből kilépsz, ráadásul az éjszaka is rád szakad. De délelőtt, egy fényes teremben fiatal embereknek a Hamletet nyomni, utána pedig kijönni a napfénybe, és egyet kajálni, ez az élet. Ehhez képest mindaz, amit a színház adni tud, pusztulás.

Fontosnak tartja, hogy a fiatalok bejöjjenek a színházba. Mi a veszélyesebb: ha nem jönnek be, vagy ha beleszoknak abba, amit a színházak többsége kínál?

Abban bízom, hogy nem jönnek be, és abban, hogy a korukban kezdenek el élni. 2007-ben vagyunk, és fáj látni, hogy húszéves emberek olyan színházat csinálnak vagy néznek, vagy olyan színházra vannak kényszerítve, amelynek semmi köze ehhez a korhoz. Ez legjobb esetben is a nyolcvanas évek világa. Én próbálom tartani valamelyest a tempót, és érzem, hogy már harminchárom évesen is bizonyos kérdésekben lassúnak mutatkozom, és állandóan gyorsulnom kell. Rengeteg dolog történik, áramlanak az információk. Nem értek egyet azokkal, akik az internetben valamiféle kóros elferdülést látnak, és azt gondolják, hogy az emberek ezért nem fognak majd kommunikálni. Én az ellenkezőjét látom: az internet az emberiség nagy találmánya, ami biztosítja, hogy bárki, a világ bármelyik pontján elmondhassa a véleményét. Az emberek szörnyű elfojtások kiokádására is használják, de ez bármivel előfordulhat, ugyanez volt a helyzet az újsággal meg a tévével is. Ha a színház nem tud lépést tartani az idővel, és azok, akik csinálják, önmagukat igazolják azzal, hogy kilépnek a deszkára, és mutogatják magukat, nemcsak szánalmas, hanem veszélyes is. Mert a diákoknak ebben a világban kell eligazodniuk, és jó lenne, ha közösen keresnénk a lehetőségeket. Ha egy fiatal elmondja nekem, amit gondol, akkor kihívást jelent megértenem őt, fel kell vennem a sebességét. Ha valaki azt mondja, az a gond, hogy a fiatalok nem olvasnak, akkor nem veszi figyelembe, hogy a Gutenberg-galaxis is csak egy ideje létezik, azelőtt nem jelentett problémát, hogy az emberek nem írnak és olvasnak. Ma szembe kell nézni azzal, hogy képeken keresztül ismerjük meg a világot. Észre kell vennünk, hogy paradigmaváltás történt.

Alkotóként hogyan lehet követni mindazt, ami történik?

Mikor fölmegyek az internetre, ott minden a vizuális kultúráról szól. Ha elmegyek egy fontosabb tárlatra, ahol videoinstallációkat láthatok, vagy követem, hol tart az animációs film – akkor tudom, hogy a színházban erre nincsenek eszközeim. Nem akarok lemaradni: ha látom, hogy valaki triplaszaltót tud ugrani, akkor én nem állok ki a közönség elé a nagy nehezen kierőlködött sima szaltómmal. Ha nem tudok négyes szaltót ugrani, akkor nem szaltóval kell próbálkoznom, hanem valami mással. Ha nem tudom vizuálisan megjeleníteni, amit akarok, akkor nem így kell színházat csinálnom. A képeket közvetlenül a néző agyában kell létrehoznom. Azt szeretném, ha azokon kívül, akik a színpadon játszanak, nem látna semmit a színpadon, és mi mégis képesek lennénk a fejében létrehozni az előadást, mobilizálni a képzeletét. Az ember több, mint a technológia: interneten fantasztikus képeket kaphatsz, de mi arra kötünk veled szerződést két vagy négy órára, hogy használd a fantáziádat, és te hozd létre a képeket. Meg kell teremtenünk a kommunikációt az emberek között. Ahhoz, hogy megértsük egymást, és azt, hogy mi is a demokrácia, milyen őrületes kihívást jelent, és mennyivel nehezebb benne élni, mint a diktatúrában. A színház segíthet abban, hogy fölnőjünk hozzá, éppen azzal, hogy megtanít használni a képzeletünket.

Hogyan jutott el a csaknem teljes eszköztelenségig?

Többször próbálkoztam különböző technikai eszközökkel is, persze, engem is érdekelt. De mindig elromlott valami: vagy a videovetítő nem működött, vagy egy kocsi nem indult el a színpadon, de amikor már az történt, hogy egy rádióval irányítható kisautó sem mozdult meg, akkor éreztem, hogy ez üzenet, és nekem nem ebbe az irányba kell haladnom. Most azt a módszert próbálom ki, hogy egy előadás bárhol, egy gimnáziumban is működjék. Azt mondta az egyik sepsiszentgyörgyi diák, hogy ő azt hallotta, a színház a nézőtől két centivel magasabban van – én most felkínáltam egy másik lehetőséget. Olyan színházban hiszek, ahol nem az előadás, a színészek lebegnek két centire a föld fölött, hanem a nézők. Ha nem, egész életedben azt látod, hogy valami lebeg, és te bele vagy ütve a földbe, és nem érted, miért van annyira rossz kedved. Mások repülnek, te meg itt állsz.

Ez a fajta színház egy időben nagy teret kapott Magyarországon, a kilencvenes évek elején, közepén számos, alternatívnak nevezett színház jött létre. Mostanára a Krétakör majdnem egyedül maradt.

Most is van még néhány társulat, de a kilencvenes években tényleg jóval több működött, akkor alakult újra például a Stúdió K, Fodor Tamás vezetésével. Én ’95-ben rendeztem először egy előadást, amelynek Krétakör-előadás volt a fedőneve. Még ad hoc csapat voltunk, de a név létezett. Akkoriban úgy tűnt, meg fog erősödni az alternatív színház, de aztán részben anyagi gondok miatt ez meghiúsult: a Soros Alapítvány kivonult Kelet-Európából, állami támogatás pedig alig létezett. A másik ok az, hogy az idősebb művészek nem találták meg a hangot, és a fiatalok nem itt találták meg a számításukat, hanem a nagy színházakhoz szerződtek. A Krétakör egy időre egyedül maradt, most azonban van egy-két társaság, a Pintér Béla Társulat és a Balázs Zoltán-féle Maladype – olyan csapatok, amelyek nem rendelkeznek saját épülettel.

Hogyan sikerült kitörni ebből a helyzetből?

Azóta már több támogatást kapunk, és a szakma is komolyabban vesz. Az ad hoc jelleg egy időre csaknem ellehetetlenítette a munkánkat, hiszen úgy működtünk, hogy pályáztam valamennyi pénzre, és akkor abból meglett az előadás. De nyilvánvaló volt, hogy ennek előbb-utóbb valahogyan meg kell erősödnie: kell valami pénzmag az előadásokhoz, és a társulatnak is meg kell élni valamiből, ha hosszabb távon együtt akarunk dolgozni. Később pedig idősebb kollégákat is hívtunk, mert fontossá vált, hogy ne csak huszonévesekkel dolgozzunk együtt. 2002-re már 30–35 taggal működtünk, és egy francia színházigazgató révén lehetőségünk nyílt arra, hogy állandósítsuk a színházat. Ez erős üzenet volt: a következő évben már kaptunk állami támogatást, mert a kulturális minisztériumnak kínos lett, hogy van egy 35 fős társulat Magyarországon, amelyet egy francia színház tart el. Így sikerült előrelépnünk. Fontos volt számunkra az is, hogy ha érdekli a nézőket a munkánk, akkor minél több előadást játszszunk, minél több bemutatót tartsunk, és sokféle módon találkozzunk a közönséggel. Ugyanakkor tartsuk meg azt a fajta alternativitást, ami azt jelenti, hogy keressük a módjait, miként lehet alkotni, nézőt találni. Elégedetlen ember vagyok, elsősorban önmagammal elégedetlen: mikor már bizonyítottunk, mikor már bármelyik rendezőt elhívhattuk, a következő lépésen kezdtem gondolkodni. Megtalálni, miről kell beszélni, és hogyan kell beszélni róla.