Otthon, otthontalanság: hármas könyvbemutató Kolozsváron

Másodikként Láng Zsolt beszélt Demény Péter fordításkötetéről. Demény Láng kérdésére elárulta: Ştefan Bănulescu A milliomos könyve című műve volt az egyik kedvence az egyetemi évek alatt, és már akkor úgy érezte, hogy jó lenne, ha megszólalna magyar nyelven is. „Ez egy áradó folyamregény, a Dunánál játszódik, de a szerző egyszer sem írja le a folyam nevét. Kiapadhatatlan képzelet jellemzi Bănulescut” – mondta a fordító a regényről, amelyet egyébként 2000-ben a legjobb 20. századi román regények közé választottak. Láng Zsolttól ugyanakkor megtudhattuk, egyes vélemények szerint Bodor Ádám nem írta volna meg a műveit, ha nincs Bănulescu. Demény ezzel kapcsolatban úgy vélekedett, gyakorta előfordul, hogy „időben és térben együtt élő szerzők között néha új eszmék kezdenek el kavarogni, elég ha a nagy művészeti irányzatokra gondolunk”. „Egy bizonyos szint fölött mindegy, honnan jött az a stílus, Bodor Ádám mondatai pedig egyébként is teljesen másak, mint Bănulescué” – tette még hozzá. A regény nyelvével kapcsolatban az is elhangzott, hogy leginkább Márquez Száz év magány című regényének Székács Vera által megteremtett magyar nyelvére hasonlít.

Szabó Róbert Csaba, a Látó főszerkesztő-helyettesének idén megjelent Temetés este tízkor című, harmadik kötetének az ismertetése volt azonban az est elsődleges célja. Láng Zsolt a második kötettel kapcsolatban (Kutyák birodalma, 2009) elmondta: számára döbbenetes élmény volt, Márquez otthonossága jutott eszébe, amikor látta, a szerző mennyire otthon van a világban, amelyet ábrázol. „A harmadik könyvben viszont mintha az otthontalanságból indulna el az otthonosság felé, nyelvében más ez a könyv” – mutatott rá Láng. Szabó Róbert Csaba úgy véli, szilágysági szülőfalujából, Szilágybagosról hozhatta magával ezt a nyelvet, amiről Láng beszélt a második könyv kapcsán, példaként a „sugorint” szót hozta fel, amit az ottani nyelvjárás szerint a ló tesz, mielőtt megharapna valakit. „A mostani könyv címadó darabja három vásárhelyi fiatalról szól, akik a kommunizmus alatt kiszöknek előbb Magyarországra, majd Bécsbe, és csak a rendszerváltás után térnek haza. Ehhez már más nyelv kellett, mint amit magammal hoztam. Egyébként ezt az egy novellát több mint négy évig írtam, és az utolsó pillanatig nem volt lezárva” – árulta el a szerző, aki a történethez komoly gyűjtőmunkát végzett, több emberrel is beszélgetett, akik valóban emigráltak annak idején, így pontosan tudta, hogy az innen kiszökötteket milyen táborokban helyezték el Ausztriába, milyen jelentős állami támogatásban részesültek, vagy hol kaptak szállást.

Szilasi László magyarországi irodalomtörténész, író az Élet és Irodalomban közölt kritikájában egyébként a 21. század egyik legerőteljesebb magyar nyelven írt novellájának nevezte a címadó darabot. Láng felvetésére Szabó elmondta: Szilasi kritikája ellenére sem esett kísértésbe, hogy továbbra is ilyen szövegeket írjon. „Jelenleg rémtörténeteket írok, ezek hosszabbak, és bár a történetek kapcsolódnak egymáshoz, nem lesz regény. A regénnyel még várok egy keveset” – mondta Szabó.