Ódzsa, Tabéry és az Álomhajó – Boros Zoltán személyes hangvételű visszaemlékezése

A baráti kör tagjai – köztük Juhász Gyula, Emőd Tamás, Miklós Jutka, Dutka Ákos – a háború alatt szétszóródtak, ki erre, ki arra. Tabéry Géza szülővárosában maradt, újságírói, irodalmi, irodalomszervezői tevékenysége tette Erdély-szerte ismertté a nevét. Ott élt a második világháború után is, amikor a berendezkedett kommunista uralom alatt semmilyen pénzkereseti lehetősége nem maradt, hisz a „burzsoá, reakciós” értelmiség kategóriába esett, vagy ki tudja, épp mert `19-ben együttműködött a Tanácsköztársasággal: a kommunista leszámolás-politikába mind a két lehetőség belefér.

Édesapám ismerte, tisztelte Tabéryt. Amikor ötvenháromban vagy ötvennégyben egyszer meglátogatta, elvitt magával, hogy gyerekként én is megismerhessem (vagy hogy most mesélhessek róla?). Úgy emlékszem, hogy a Szigligeti utcának a Körös felőli vége felé laktak. Kora tavasz lehetett, a lakásban hideg volt, semmilyen fűtés nem működött, feleségével együtt felöltözve üldögéltek az ágy szélén az egyetlen zsúfolt szobában. Még egyszer láttam később gyerekként Tabéryt az ötvenes évek elején, a Szent László-templom mellett. Ősz lehetett, a templom oldalára álltak ki a favágók fűrészes állványaikkal, onnan lehetett őket elhívni, hogy felvágják a tüzelőt, Nagyváradon ugyanis kizárólag fával lehetett fűteni.

Évekkel később valahogy valakik mégis rájöttek, hogy Váradon még él egy ember, aki barátja volt Adynak és Csinszkának, és mást érdemel, mint éhenhalást. 1955-től a megalakult Ady-múzeumnak lett a gondnoka, kutató munkatársa.

Apropó Csinszka. Tabéry a vakációkat gyerekkorától Csucsán töltötte, ahol édesapjának voltak érdekeltségei. Ott ismerkedett meg a helybeli társasági életben előkelőnek számító Boncza család Berta lányával. Később ez az ismeretség Svájcban folytatódott, ahova az ambiciózus Boncza úr egy leányneveldébe adta a kislányát, Tabéry meg a jogi tanulmányait tökéletesítette, ugyancsak Svájcban. Itt meglátogatta kis csucsai barátnőjét és – mint az A csucsai kastély kisasszonya című könyvéből inkább a sorok között kiderül – igencsak összemelegedtek, többször találkoztak, sőt Berta megszegte a leánynevelde szigorú szabályait is, csakhogy együtt lehessenek. A barátság később már csak levelezésben folytatódott, Géza volt az, aki Ady verseit elküldte Bertának, majd a lány kérésére megteremtette a kapcsolatát a költővel. Ma úgy mondanánk: ő hozta össze őket.

Vannak írók, költők, akik keveset írnak, és ezért nem kerülnek be az irodalmi „kánonba”, hiába keresed a nevüket a hivatalos irodalomtörténetben, a „kánon” ugyanis a megalkotott mennyiséget is beszámítja. Ilyen volt véleményem szerint Tabéry is. Vannak színházi rendezők, akik nem az irodalmi kánon, hanem a saját ízlésük szerint válogatják a darabokat, amiket színpadra akarnak vinni, mint például Szabó József Ódzsa (Székelyhíd, 1928. június 19. − Sligo, Írország, 2019. február 15.).

Én 1969-től két évig a nagyváradi színház karmestere, tulajdonképpen zenei mindenese voltam. Szabó József rendező úr ideadta a verset, hogy tudnék-e rá zenét szerezni. A vers önmagában is muzsikált, élvezet volt dallamot illeszteni hozzá. Rendezői ötletre a zongora, meg jómagam is a színpadra kerültünk, ott szólalt meg Papp Magda gyönyörű hangján, meg az én csiszolatlan baritonomon a Hattyúdal.

Időgép. Ugrás 2008-ra, Ódzsa nyolcvanadik születésnapjának a megünneplésére Nagyváradon, a Filharmónia színpadán, ahol egy nagyszerű Bösendorfer zongora ékeskedett. Ha már van zongora, megkértek, hogy legyek én a zenei háttér. Örömmel vállaltam.

Az ünneplés előestéjén Ódzsával felelevenítettük az Álomhajót. Ő nagyon szerette ezt a hajdani előadást, mert számára több volt, mint egy darab bemutatója. Úgy érezte, hogy sikerült az írót post mortem kárpótolnia az évekig tartó elhallgattatásért és az özvegyet azokért a sanyarú évekért, amikor „osztályellenségként” a betevő falatra se volt pénzük. A versre került a szó, és ennyi idő után megpróbáltuk megfejteni: kinek is írhatta Tabéry Géza ezt a trubadúrének-szerű költeményt? Talán a hajdani váradi úrilánynak, feleségének, Puskás Irénnek, azaz Irénke néninek? A vers formája is különleges, minden szakasz második sora a következő szakasz első sora is lesz egyben. „Kit néznek majdan szőlő szemeid, a must ha forr?” – Irénke néni szeme barna volt. Szinte egyszerre jutott eszünkbe Csinszkának egy fényképe, amelyen a szemeire tökéletesen ráillik a szőlő mint jelző. Másnap este ezt a sejtésünket el is mondtuk a színpadon, sőt rávettem Ódzsát, hogy a vers egy részletét elevenítsük is fel együtt.

Egyik utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával épp Tabéry Irénke néniről mesélt Ódzsa, és arról, hogy férjére halott poraiban is haragudott, mert arról rendelkezett, hogy őt ne temessék a Tabéry család sírhelyére. Az Álomhajó premierje után, amire eredetileg nem is akart eljönni, Irénke néni mégis meghatottan köszönte meg, hogy Tabéry Géza szavai megszólalhattak a nagyváradi színházban. Az álom motívuma végigkísérte Szabó József Ódzsát a pályáján, könyvének a címe is ez: Színház álom-indulattal. Ódzsa álomhajóját az idő hullámai elsodorták, de színházi krédóját őrzi egyik különösen értékes kolozsvári előadásának a tévéfelvétele, Bálint Tibor Zokogó majom című regényének a színpadi változata, a Sánta angyalok utcája.

Boros Zoltán

A szerző filmrendező, zeneszerző, televíziós szerkesztő