Mennyire bűvészmutatvány a más nyelvre való átültetés? – Vallasek Júlia műfordító munkájának kulisszatitkairól

Van, akitől több kötetnyit, van, akitől csak egy-egy rövidke részletet. Azt hiszem, tekintve, hogy végső soron „hobbifordító” vagyok, vagyis nem ebből élek elsősorban, ez azért tisztes eredménynek tekinthető.

Sokszor megtapasztaltam azt is, hogy minden komoly fordítási folyamat során a szavak, mondatok fegyelmezett piszkálgatásán túlmenően mindig működésbe lép kicsit a varázslat is, például amikor sokat gondolkodom azon, hogyan tudnék megoldani egy adott fordulatot és váratlanul, többnyire nem is akkor, amikor konkrétan a fordítással foglalkozom, beugrik egy jó, frappáns megoldás.

– Az elismerést október közepén a magyar-román irodalmi kapcsolatok ápolásáért, a román irodalmi művek magyar nyelve való fordításért vehetted át. Azonban nemcsak románból, hanem angolból is fordítasz. Ha meg lehetne röviden közelíteni: melyik nyelvben – az angolban és a románban – miként érzed magad otthon? Különbözik-e a két nyelvben való „otthon léted”, és ha igen, miben?

– Mindkettőben otthonosan mozgok, napi szinten használom mindkettőt, de egyiket sem beszélem olyan jól, amennyire szeretném. Vagyis tökéletesen, hibátlanul, úgy, hogy közben (csak) azon a nyelven gondolkodjam.

Számomra nem a nyelvtől, hanem a konkrét lefordítandó szöveg nyelvi-stilisztikai viszonyaitól függ az, hogy mennyire érzem magam otthon benne. Ez nem eleve adott, ezt az otthonosságot mindig másképpen kell megteremteni, ahogy egy fizikai teret, egy új lakást is lassan és tudatosan formál otthonná az ember. Lehet kísérletezni például a szavakkal, próbálgatni, hogy hangzanak az adott kontextusban. Van, hogy egy egyszerű „illetve” vagy „netán” idegenül kong a mondatban, másként kell újraírni. A franciás hagyományú román esszényelv gyönyörűen felépített, sokszorosan összetett mondatait például miután kigyönyörködtem magam bennük, fel szoktam tördelni kicsit, mert magyarul nehézkesen vagy mesterkélten hatnának, és akkor éppen a lényeg vész el fordítás során: az hogy lehet okosat hosszan, könnyedén, elegánsan mondani.

Azt, hogy egy adott jelenet szereplői közül nő vagy férfi mond egy bizonyos mondatot, azt magyarul nem tudom egyetlen névmással megoldani. Játszani kell a lehetőségekkel, és ezt nagyon szeretem.

Spontán módon, anélkül, hogy az ember különösebben odafigyelne, állandó edzésben tartják a „fordítói reflexeit”. A nyelvek közti átjárásban leginkább arra szeretek rácsodálkozni, ahogy az egymás mellett élés során bizonyos szavak átkerülnek egyik nyelvből a másikba, ahogy időnként jelentést, jelentésárnyalatot váltanak.

– Adja magát a kérdés, hogy a lassan az életünk szinte minden területére beszüremkedő mesterséges intelligencia világa és egy kattintásra való elérhetősége miként érinti – könnyíti vagy nehezíti meg – egy műfordító munkáját manapság?

– Magát komolyan vevő műfordító igényes szöveget aligha fordít mesterséges intelligencia által működtetett fordítóprogrammal. Ma még – tenném hozzá óvatosan. A dokumentálódást nyilván megkönnyíti a nagyfokú digitalizáció, hogy egy csomó információnak online könnyen utána lehet járni, de egyelőre még a jó fordítóprogramok is, ha nem is hibásan, de meglehetősen „szárazan” fordítanak. Amikor hibáznak, olyankor a hibáik viszont látványosak.

Mi az, amiről a hatékonyság és gazdaságosság jegyében hajlandóak vagyunk lemondani, és mi az, amiről nem?

korábban írtuk

Egyik legnagyobb „álom írónk” – Vallasek Júlia irodalomtörténész a 38 éve elhunyt Jékely Zoltánról

Úgy tud írni elmúlásról, halálfélelemről, hogy közben minden sorából árad az életigenlés és az érzékiség – fogalmazott a 38 éve, március 19-én elhunyt Jékely Zoltánról Vallasek Júlia irodalomtörténész a Krónikának. 

– Meg tudnál-e nevezni két-három olyan művet, amelynek magyarra való átültetése a legközelebb áll a szívedhez és miért?

– Azt hiszem, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert noha nem mindig én választottam ki a szövegeket, időnként „kiadói megrendelésre” is dolgozom, mégsem fordítottam soha olyan könyvet, ami valamiért ne állt volna közel a szívemhez. Minden egyes kötethez, sőt a folyóiratban megjelent fordításokhoz is általában kapcsolódik valamilyen emlék, élmény, ha kézbe veszem ezeket, óhatatlanul felidéződnek bennem. Nem szeretném egyiket sem kiemelni, ezért inkább legelső (és egyetlen francia nyelvből készült) műfordításomat említem. Talán tizedikes voltam, és a franciatanárnő nyomta a kezembe a magyar származású francia írónő, Christine Arnothy J’ai quinze ans et je ne veux pas mourir (Tizenöt éves vagyok, és nem akarok meghalni, 1955) című debütregényét, hogy fordítsak le belőle egy részletet az iskolai évkönyvbe.

Lehet, hogy ez villanásnyi felismerés volt az, aminek köszönhetően egy életre megszerettem a fordítást.

– Fordítasz kortárs és régebbi szövegeket is – utóbbira példa a Jane Austen levelei, amely külön „csemege” nemcsak az olvasóknak, de biztosan a fordítónak is. Mennyiben más a műfordító számára, ha mondjuk a kortársnál régebbi, 19. századi szövegbe kell mélyen belemerülnie?

Érdekes, hogy időnként azzal is szembesültem, hogy az érzelemkifejezés egy régi szövegben a mai olvasó számára „túl sok”, ezért nem hiteles, akár még nevetségesnek is tűnhet, picit vissza kell belőle venni fordítás során.

– Vajon mi lesz a következő műfordítói munkád, mire számíthatnak tőled a közeljövőben az olvasók?

– Doina Gecse-Borgovan 2023-as debütkötetét (Rătăciri deliberate) fordítom éppen a Lector Kiadó számára. Érzékeny, finoman és precízen kidolgozott, nagy megjelenítő erővel bíró kispróza ez, sok figyelmet igényel, ezért igazi örömmunka számomra. A kortárs szöveg után pedig ismét régi következik majd, úgy néz ki, Austen-regényfordítóként is kipróbálhatom magamat.