Ma is létezik „boszorkányság”, csak pletykának hívják – Izgalmas várostörténeti tárlat tekinthető meg Marosvásárhelyen

Mint mondta, ez a fejlődés vezet el oda, hogy a 19. században már azt mondják, hogy Marosvásárhely a Székelyföld fővárosa, mert a legnagyobb, a legfejlettebb. „Hogy miért gondoljuk, hogy ez a század fontosabb a város történetében, mint az azt megelőző vagy azt követő századok, ezt mutatja be a tárlat. És annak ellenére, hogy ez a korszak jól dokumentált, tudjuk, hogy mikor ostromolták a várost, mikor készült el a vár, mikor volt pestisjárvány, nem ezekre összpontosítunk, hanem megpróbáljuk társadalomtudományi szempontból megközelíteni ezt a periódust” – mondta Sárándi Tamás.

Kifejtette, szándékosan választották ki ezt a pert azért, mert nem tudható a végeredménye, hogy a nőt megégették-e, vagy sem. Sárándi Tamás azt mondta, hogy

Hozzátette, az illetőt feljelentették, alaptalan vádakat hoztak fel ellene, a Sárdi Katalin esetében ilyeneket például, hogy valaki sétált át a temetőn, megbotlott, majdnem kitörte a nyakát, és hogy biztos azért történt, mert a nő otthon valamilyen kuruzslásokat végzett – ma ezek nevetséges vádaknak számítanak, de akkor megállták a helyüket.

Virtuális máglya, írástudatlan elöljáró

A történész szerint mindennek a bemutatásával a múlt kicsit tükrözheti a jelent, sőt, a tárlaton van egy rész, ahol egy képzeletbeli máglya van felállítva, és úgy működik a dolog, hogy a látogató el tud sétálni fölötte vagy meg tud állni, lenéz, és oda van téve egy tükör, amiben saját magát látja: arra akarnak utalni, hogy a boszorkányok napjainkban is közöttünk élnek, csak pletykának nevezzük, nem boszorkányságnak.

A történész azt is elmondta, azért is érdekes ez a 17. századi jelenség, mert a korszak már nem középkor, már vannak írott törvények – 1604-ből származik az első írott törvény a város életében –, de alapvetően a szokásjog határozza meg, hogy ki a város bírája. A krónikáknak köszönhetően tudhatók a nevek is, nagyon sok esetben előfordul az, hogy a főbíra sem írni, sem olvasni nem tud. De sok esetben – például a Sárdi Katalin perében is – ő ítélkezik, ő mondja ki, hogy az illető boszorkány-e, vagy sem, és ennek következtében máglyahalálra juthat a nő. Bár ez a periódus már nem számít középkornak, hanem modern kornak, de még bőven jelen vannak a középkori hagyományok, például hogy egy írástudatlan ember vezet egy várost és a lakosok meg vannak vele elégedve.

Amikor a cserépkályha luxusnak számított

A második tematikus egység a céheket mutatja be, abban az időszakban a város lakosainak többsége mai szóval élve mesterember volt. A polgári jogot is ismerteti a tárlat: azáltal, hogy megkapja a szabad királyi város címet Vásárhely, felmerül a kérdés, hogy ki lehet egyáltalán a város polgára, milyen előfeltételei voltak ennek, hiszen ez nem volt automatikus, hogy ha valaki a városban él, attól már polgár, hanem ennek voltak lépései, hogy miként kaphatja a címet – mutatott rá Sárándi Tamás.

Mint sorolta, a következő egység a korabeli társadalomról szól, itt azt a megoldást választották, hogy a tárgyi kultúra révén miként lehet reflektálni a korabeli társadalmi csoportokra. „Ebből az időszakból maradt fenn valamelyes tárgyi anyag, tehát

Nemesek, polgárok, nincstelenek konyhája

Sárándi Tamás azt is elmondta, hogy az utolsó teremben egy korabeli konyha látható, szabad tűzhellyel – itt főztek, és ezzel próbálták fűteni a lakást az emberek – ehhez képest persze hogy luxust jelent a cserépkályha. A tárlaton régészeti ásatások során előkerült kályhacsempéket mutatnak be. „Egy virtuális lakomát is elképzeltünk: ezen keresztül az látható, hogy a városban ekkor élő három társadalmi csoport miként étkezett. A polgárok voltak ekkor a legtöbben, aztán voltak a nemesek – akik a törvény szerint nem lakhattak volna a szabad királyi városban, de Vásárhelynek nem volt olyan erős a lobbiereje, hogy kitilthassa őket. Elméletileg a városnak joga lett volna arra, hogy megszabja: a nemes nem lakhat bent a városban, mert kiváltsága ellentmond a szabad királyi jognak – ami szerint ki lehetett válogatni, hogy ki lakhat a városban. A harmadik csoport a nincstelenek, korabeli szóval szabadosnak nevezték őket” – fejtette ki a történész.

A város középpontjában még ott áll az egykori ferences kolostor, de templomában már anyanyelven hirdetik a reformáció tanait; megindul a vár építése. Megjelennek az emlékiratszerzők és megszületnek az első városi krónikák, a mesterek Kolozsvárra küldik fiaikat szakmát tanulni, miközben a főtéren még gyakran a pellengérhez kötöznek vagy máglyán égetnek meg embereket. A korszakot egyéni sorsok segítségével, két élettörténet felvillantásával kívánják közelebb vinni a látogatókhoz: Sárdi Katalin „boszorkánypere” mentén a kor hangulatát, a közigazgatással egybefonódott igazságszolgáltatást, Nagy Szabó Ferenc életútján keresztül pedig a városi polgárrá válás folyamatát, egy polgár lehetőségeit, karrierútját mutatja be a tárlat.