Nem lett – az alkotók csupán a második rész halvány utánzatát készítették el, hiába az igéző vonalú terminatrix, a már kissé ráncosodó Schwarzenegger és a nukleáris megsemmisülés, a film nem volt képes fölemelkedni az előző részek színvonalára.

Talán ennek jóvátétele végett vágtak bele a negyedik rész elkészítésébe – ám a végeredmény, a Terminátor – Megváltás ismét csak egy olyan film lett, amely egy kultusztörténet előre megfontolt szándékkal, anyagi indokból elkövetett kizsigerelésének minősíthető, még akkor is, ha hajszálnyival jobb a harmadik résznél.

Mindez talán annak tudható be, hogy az alapkonfliktust generáló feszültség kifulladóban van. Az első két részben még rendben volt, hogy az ősi toposzra, a teremtője ellen fellázadó teremtményre, illetve az asimovi sci-fi-jövőkép átértékelésére épült minden. Hiszen a terminátorok mindenhogy viselkednek, csak a robotika alaptörvényeinek megfelelően nem, sőt létük legfőbb célja épp ezen alaptörvények tagadása, az emberiség kipusztítása.

Ehhez adagolták a viszonylag sallangmentes, de annál akciódúsabb kerettörténetet és az akkor még újszerűnek ható látványelemeket. Mindez azonban már a harmadik és a negyedik részben nem elég – a sztoriba nem tudtak újszerűséget vinni, ezt pedig a számítógépes animációkban való tobzódás nem képes kompenzálni.

A negyedik rész már az emberiség ellen indított nukleáris támadás után, 2018-ban játszódik, abban a közegben, amelyből az első két részben még csak be-bevillant néhány képkocka. A jövő sötét és vészterhes, hiszen a Skynet, az öntudatra ébredt számítógépes védelmi program veszélyesnek nyilvánította saját létére az emberiséget, ezért egyre bonyolultabb és erősebb gépeket küld harcba ellenük.

Az ellenállást az a John Connor vezeti, akit az előző részekben még gyerekként, illetve kallódó huszonévesként ismertünk meg – itt már marcona, kegyelmet nem ismerő harcos, aki legfőbb céljának az emberiség megmentését tartja. Ezt az ígéretesnek tűnő keretet azonban a film készítői képtelenek voltak a Terminátor-legendáriumhoz méltó történettel kitölteni. A Terminátor – Megváltás a klasszikus negatív utópiák látványvilágát idézi: az üldözéses és a csatajeleneteknél folyton a Mad Max-történetek villannak be.

Az igazán lebilincselő sztori hiányát itt is látványelemekkel próbálják kárpótolni, ám az igyekezet ellentétes eredményt hozott. A háznyi méretű embervadász terminátor és a közutakon megkergült Talmácsiként száguldozó motorminátorok szinte már karikaturisztikusan hatnak.

Nem tudja elvinni a filmet Christian Bale sem, aki John Connor szerepében ugyanazt a mogorva, már-már fanatikus karaktert hozza, mint a Batman-filmekben. Helena Bonham Carter epizódszerepe is csupán arra jó, hogy kipipálhassuk: igen, egyszer ez az egyébként kiváló angol színésznő is szerepelt egy Terminátor-film stáblistáján. A legjobban Sam Worthington tette oda magát, aki az emberi oldalát megtagadni nem akaró beszivárgó szerepében gyakorlatilag maga válik főszereplővé.

A filmben néhány sikerültebb poén is helyet kapott azért – ilyen az a jelenet, amikor John úgy vadássza le az egyik motorminátort, hogy csalétekként egy régi kazettás magnót helyez ki az úttestre, amelyből a második rész slágere, a Guns ’n’ Roses You Could Be Mine című száma bömböl. Később pedig – bár amúgy nem szerepel a filmben – feltűnik Arnold Schwarzenegger is, pontosabban annak a beszivárgónak a prototípusa, amelyre a film trükkmesterei számítógépes animáció segítségével a jelenlegi kaliforniai kormányzó 1984-es arcvonásait illesztették rá.

Ez azonban egyáltalán nem elég ahhoz, hogy a Terminátor – Megváltás fölnőjön az első két részhez. Viszont a film képes elérni azt, hogy megtekintése után ugyanolyan szorongással várjuk a következő Terminátor-folytatás megjelenését, mint a jövőben a porrá rombolt városok romjai között megbúvó emberek a gyilkos robotok támadását.