Ezt a motívumot dolgozza fel az F. Scott Fitzgerald novellája alapján forgatott Benjamin Button különös élete – azzal a különbséggel, hogy a főhősnek folyamatosan visszafelé zajlik az élete, ám neki sem adatik meg a lehetőség, hogy újraélje a legszebb pillanatokat.

Egy meglehetősen rövid novella persze nem feltétlenül szolgáltat elegendő alapanyagot a két és fél órás filmhez, ám ha egy olyan rutinos, már-már kultikus rendező, mint David Fincher és szintén rutinos forgatókönyvíró, mint a többek között a Forrest Gump forgatókönyvét is jegyző Eric Roth összefog, az eredmény mindenképpen a hollywoodi átlag fölötti film lesz.

Így van ez a Benjamin Button esetében is, mégha a filmen igencsak érezhető a Forrest Gump-os hatás: akárcsak a Tom Hanks főszereplésével készült filmben, a főhős itt számos történelmi korszakot megél, igaz, az eredeti, 1800-as évek végi környezetből a 20. századba helyezve a történetet.

Akárcsak az autista Gump, Button is mindvégig outsider marad – akár vontatóhajón teljesít szolgálatot, akár a második világháború csatáiban vesz részt, akár apjától örökölt gyárának haszonélvezője, csupán egyetlen dolog foglalkoztatja: hogy megtalálja gyermekkori szerelmét, Daisyt.

A történet persze mindezek alapján banálisnak tűnik – ám Benjamin nem mindennapi ember: a sors furcsa játékának eredményeként ráncos, töppedt aggastyánként látja meg a napvilágot 1918-ban, az első világháború utolsó napján. A koravén csecsemő persze azonnal kiveri a biztosítékot a New Orleans-i nagypolgársághoz tartozó, gombgyáros édesapánál, aki egy öregotthon lépcsőjére helyezi gyermekét.

A kis Benjamint ettől kezdve az öregotthon néger vezetője neveli. A furcsa, pelenkás aggastyán pedig éppen ellentétesen fejlődik, mint kortársai: miközben ők öregszenek, ő egyre fessebb és fiatalabb lesz, ami persze számos konfliktust, de emellett groteszk helyzetet is eredményez.

A történet tulajdonképpen a két főszereplő ellentétes fejlődésére épül: míg Benjamin egyre fiatalabb lesz, szerelme, Daisy folyamatosan öregszik (igaz, a film elején ő is idősen jelenik meg: halálos ágyán, a kórházban fekve meséli el lányának a történetet). Az egymástól távol eltöltött évtizedeket követően aztán épp akkor találnak egymásra, amikor fizikailag mindketten ugyanolyan idősnek néznek ki.

Ám boldogságuk nem tart sokáig, hiszen Benjamin egyre fiatalabb lesz, így ismét útra kell kelnie, hogy Daisynek – és születendő gyermeküknek – ne kelljen végignéznie, ahogy kisgyermekké válva egyre inkább leépül.

Fincher új filmje hossza ellenére is képes a képernyő elé szögezni a nézőt, az általa teremtett hangulat és képi világ nyomán eszünkbe sem jut, hogy irreális, fantasztikus történettel van dolgunk (igaz, ehhez az is hozzájárul, hogy a misztikus Délre, New Orleans-ba helyezte a történetet, ahol mai napig is a helyi kultúra része a Fekete-Afrikából hozott misztikum).

Cate Blanchett Daisy szerepében mindvégig a film legerősebb karaktere marad, és Fincher örök kedvence, a Benjamint játszó Brad Pitt is kimondottan jó: nem csupán a sminkesek munkájának köszönhetően képes hitelesen hozni az aggastyánkorú, majd a tejfölösszájú suhanc karaktert.

Bár a film – nem csak a forgatókönyvíró személye miatt – valóban meglehetősen Forrest Gump-utánérzésszerű, még akkor is az elmúlt év legnívósabb alkotásai közé tartozik, bár Fincher korábbi kultuszfilmjeihez képest – Harcosok klubja, Hetedik – azért kevésbé revelációszerű.