„Bátorsággal és türelemmel” – Böcskei László nagyváradi megyés püspök húsvéti üzenete

Húsvét éjszakájának csodálatos liturgiája ezt hirdeti meg számunkra: „Az égben immár ujjongva zengjen az angyalok kórusa, és ujjongjanak Isten csodálatos művei: fölséges nagy királyunk győzelmét áldja! A föld is örvendjen, hogy ekkora fény sugárzik rája.” (Exultet) Beleépíteni ezt az örömhírt a mindennapi életünkbe, nem mást jelent, mint hogy a szent asszonyokhoz és a tanítványokhoz hasonlóan átéljük a húsvétvasárnap reggelének élményeit úgy, ahogyan azokról a szentírásban olvashatunk.

Húsvétvasárnap reggelének átélése azt jelenti, hogy felismerjük helyünket Isten tervében. A húsvéti történetet nem elég felidéznünk, és annak megelevenítése sem lehet önmagában elégséges: engednünk kell, hogy Isten nagy tettei személyesen is érintsék életünket, hiszen általuk az üdvösség egész világ számára felragyogott. Szent Máté evangélista a vigília szentmiséjének evangéliumában mintha éppen ezt a látásmódot hangsúlyozná. A feltámadás első tanúi az asszonyok, akik a kezdeti közösségben is jelentős szerepet töltöttek be. A zsidó szokásnak megfelelően visszatérnek ahhoz a helyhez, ahol Jézust eltemették, őt, akit ismertek, hallgattak és követtek. Életük természetes része volt, hogy a halálban sem szűnnek meg közösségben maradni vele. Nem pusztán a szokás indította őket erre, hanem az a kapcsolat, amely táplálta bennük a reménység lángját. „Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt.” (Mt 28,1)

Nehéz a sírt lezáró kő, fájdalmas ez a találkozás, és mindaz, amit kegyelettel a meghalt Krisztus sírjánál elvégeznek, inkább a múlthoz köti őket, mintsem hogy a jövő távlatát nyitná meg előttük. Ezeket az asszonyokat, és a földhöz igazodó, és sokszor felemelkedni nem tudó embert ragadja meg Isten és emeli be a vele való közösség gyönyörű kapcsolatába.

Húsvétvasárnap reggelének élményében élni azt jelenti, hogy szabaddá válunk mindattól, ami eltávolíthat bennünket az élő Istennel való találkozástól, vagy akadályozhat abban. Levetjük magunkról mindazt, ami sokszor észrevétlenül ránk tapad, s irányvesztetté, reménytelenné teszi életünket. Felfedezzük magunkban az új ember vonásait, azokat a jegyeket, amelyek keresztségünk pillanatától fogva Isten szeretetének vonzásába állítottak bennünket.

Az ünnepi szentmise evangéliumában Szent János apostol számol be a hét első napjának eseményeiről. Itt is Mária Magdolna az, akit elsőként említ az evangélista, hiszen ő indul el elsőként a sírhoz. Az elmúlt napok történései bizonyára mélyen felkavarták a lelkét, és talán abban reménykedik, hogy Jézus sírjának közelében enyhül majd szívének fájdalma. Ám nincs ideje a hosszas töprengésre, mert amit a sírnál lát, egyetlen pillanat alatt új irányt ad életének. Azonnal Péterhez siet, és hírül adja: valami történt a sírnál, mert a nehéz kő már nincs a helyén.

Mária Magdolna története itt még befejezetlen marad:

• eljut a sírig, de még nem látja a teljes valóságot,
• nem fogja fel a titok lényegét.

Szavai azonban mozgásba hozzák a többieket, és elindulnak a hit útját, amint az evangélium tanúsítja: „Látta mindezt, és hitt.” Akikhez valamiképpen eljut az elmozdított kő híre, elindulnak a hit útján. Mindannyiunk életében így bontakozik ki a húsvéti csoda: nem maradunk meg az elmozdított kőnél, az üres sírnál, hanem képessé válunk átengedni magunkat annak, ami ezután következik.

Kedves ünneplő testvéreim!

A múlt esztendőben, a szűnni nem akaró háborúk nyomasztó légkörében, a világ még az energiatartalékok jövője miatt aggódott. Azóta újabb konfliktusok támadtak, és ma már szinte világméretű fenyegetettségről beszélhetünk, amely az egész emberiséget veszélyezteti. A véget nem érő harcok a világot újabb megpróbáltatások közé sodorták, s ennek nyomán egyre súlyosabb energia- és üzemanyagválság bontakozik ki. Amit az emberiség korábban tartalékolni igyekezett, az ma már csak egyre növekvő áron biztosítható. Ezért hangzik fel újra a kérdés: „Ki tud eligazítani bennünket ebben a világban?” Miként enyhíthető az a sok szenvedés, amely a világ konfliktuszónáiban oly sok embertestvérünket próbára teszi? És vajon eljöhet-e az idő, amikor világunk mindenki számára biztos otthonná válik: az igazságosság, a béke és a szeretet otthonává?

„Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt.” (Mt 28,1)

Az az egyszerű tény, hogy húsvétvasárnap reggelén ketten elindultak a sírhoz, már önmagában választ ad kérdéseinkre, sőt, minket is a húsvéti esemény középpontjába helyez. Ne engedjük, hogy a körülöttünk zajló történésekből fakadó aggodalmak és feszültségek kioltsák bennünk a megújulás és megtisztulás lángját. Inkább erősödjön bennünk az a lelki készség és a szent akarat, amely elvezet az üres sír csodájának tapasztalatára. Itt tud bennünk növekedni a hit, hisz amikor az emberi erő kudarcot vall, ott Isten ereje megmutatkozik, és a feltámadt Krisztus képes elhengeríteni a követ arról az útról, amely az igazi szabadságra vezet. Ebben a szabadságban felismerhetjük önmagunk igazi helyét, és felfedezhetjük a másik emberben is az Istentől kapott méltóságot, hogy békében és szeretetben éljünk egymással. Ez az az új rend, ez az a valódi folytatás, amelyre húsvét reggelének eseménye hívja az embert.

Kedves ünneplő testvéreim!

Érintsenek meg bennünket is ezek az egyszerű, de igaz szavak. Legyen húsvéti ünneplésünk bátor elindulás a türelmes hűséggel vállalt tanúságtétel útján. Legyen új kezdet családjaink és közösségeink életében. Legyen áldott alkalom arra, hogy egymással találkozva megsejtsük és megtapasztaljuk az élő Krisztus közelségét. Mert Ő az, aki eligazít bennünket a világ sokféle nagypénteki szorongása között, és Ő az, aki a remény húsvéti világosságát ajándékozza nekünk.