Randy „The Ram” Robinson olyan sportot űz, amelynek számunkra elképzelhetetlen kultusza van a tengerentúlon. Bejárta az internetet egy videó, amelyikben egy gyanútlan televíziós riporter azt kérdi a sport egyik sztárjától, valódi-e a pankráció, s válaszul egy kemény balhorgot kap az arcába.

Aronofsky filmje emberközelibb választ ad erre a kérdésre, s ez a válasz korántsem olyan egyszerű, mint gondolnánk. A pankráció ugyanis showbusiness, de a legkegyetlenebb fajtából: a harcnak koreográfiája van, a résztvevők legtöbbször kebelbarátok, de nem árt, ha keményen állják a legfantáziadúsabb eszközökkel mért ütéseket és vágásokat. Ja, és a vér is valódi, legalábbis valamennyire...

Sokat értekeztek róla a különféle szaklapok, s a közvéleményt is foglalkoztatta, hogy az idei akadémiai díjkiosztó két fő esélyese, Sean Penn (Milk) és Mickey Rourke (A pankrátor) közül melyik érdemli meg inkább az elismerést. A Cinema magyarországi kiadása például egyenesen felháborítónak és botrányosnak tartja, hogy végül Penné lett a dicsőség.

Nos, ez természetesen erős túlzás, hiszen csak azt mutatja, hogy az akadémia – nevéhez és reputációjához híven, nagyon helyesen – előbbre tartja a szakmai felkészültséget és széles eszköztárat, mint a zsigeri színjátszást.

Pedig semmi lebecsülendő nincs abban a copfban és hallókészülékben, sőt, merem állítani, hogy Mickey Rourke alkoholtól felpuffadt, szinte rémisztően alaktalan arca, résnyi szeme A pankrátor képkockáin gyakran többet elmond, vagy nem is mond, inkább éreztet, mint a többszörös díjazott, széles körben zseniálisnak tartott és legtöbbször valóban nagyszerű, tapasztalt és minden finom fogást a kisujjukban birtokló, ünnepelt színművészek ismert és elismert szerepeikben. Rourke nem játszik, hanem mutat, tesz, él – függetlenül a karakterével párhuzamos múltja rég lerágott csontjától.

A rendező mindig inkább a kultkedvencek közé tartozott nehezebben emészthető, gyakran sokkoló és szokatlan képekkel, videoklipszerű vágási megoldásokkal operáló munkái miatt. Talán nem is baj, hogy az akadémia idén sem segített, hogy egy szinttel „följebb” kerüljön. A pankrátornál előző filmjéhez, A forráshoz képest nagyot váltott: lemondott a szemkápráztató speciális effektusokról, látomásszerű kompozíciókról, egyszerű DV-kamerát vett a kezébe, ezzel követi főszereplőjét diszkréten, mindig a háttérben maradva.

Félig kiégett, minimalista képek követik egymást, s a filmművészet fénykorára emlékeztető módon marad a középpontban az esszencia: a történet, a párbeszédek és a színész. Nemcsak a főszereplő, hanem a sztriptíztáncos szerepében ragyogó Marisa Tomei, az elhidegült kamaszlányt alakító Evan Rachel Wood, illetve a számos valódi pankrátor, akik lelkesedésükkel tökéletesen feledtetik antiszínész mivoltukat.

Aronofsky filmjeit sokan sokféleképpen próbálják elemezni, racionális keretbe foglalni, ami lehet eredményes, de teljesen fölösleges, hiszen így pont a lényeg vesztődik el: ezeket a történeteket nem magyarázni és érteni, hanem érezni kell. Fáj? Akkor jó.