Ilyen a mozikban most futó Gamer, valamint a jelen írás tárgyát képező Hasonmás, a rajtvonalnál pedig készülődik James Cameron vizuális orgiaként beígért új filmje, az alig egy hónap múlva a filmszínházakba érkező Avatar.

A tendencia tulajdonképpen érthető, hiszen Hollywood jó százéves fennállása óta folyamatosan rajta tartotta ujját a társadalom ütőerén, és rendszerint olyan témájú filmekkel állt elő, amelyek valamilyen szinten kapcsolódtak az embereket aktuálisan foglalkoztató témákhoz, vágyakhoz, félelmekhez.

A saját testből kilépős-idegen bőrben küzdős zsáner hirtelen dömpingje egyértelműen az internetkultúra egyre több rajongót vonzó eleméhez, a Second Life, illetve az ahhoz hasonló, hús-vér játékosok irányította virtuális szereplőket felvonultató virtuális valóságjátékok elterjedésének tudható be.

A Hasonmás – a Gamerhez hasonlóan – azt próbálja továbbgondolni, hová vezethet az, ha az emberek immár életvitelszerűen kivonulnak a való világból, hogy mindennapjaikat egy szintetikus, ám tökéletesre csiszolt testben éljék.

Jonathan Mostow – akinek nem ez az első kirándulása a sci-fi műfajba, hiszen a nevéhez fűződik a Terminátor-széria harmadik része, A gépek lázadása – Michael Venditti 2005-ben kiadott, Surrogates című képregényét filmesítette meg, a magyar közönség által Hasonmás címen megismert történetben egy klasszikus zsarusztori keretében teszi föl a kérdést: hova vezethet, ha életünket egyre inkább eluralják a valóság zárójelbe tételére sarkalló technikai vívmányok?

A sztori 2054-ben játszódik, amikor az emberiség 98 százaléka már nem személyesen intézi ügyes-bajos dolgait, hanem távirányítással, a mindenki számára hozzáférhető, a tulajdonosukra megszólalásig hasonlító robotokon keresztül. A szurrogátumokat (pótlék, utánzat) azonban eredetileg nem erre találták ki: feltalálójuk, Canter professzor a mozgássérültek számára akarta a teljes élet lehetőségét visszaadni az agyhullámokkal irányítható póttestekkel.

Hamarosan azonban természetesen fölfedezik, hogy az egészséges embereket is helyettesíthetik a mindennapi teendők végzése közben a tökéletes, mindig fiatal és nett robotok, ezért aztán az emberiség elsöprő többsége ágyban, bedrótozva él, távirányított robothasonmásának testében tevékenykedve. Ennek nyomán visszaszorul az erőszakos bűncselekmények száma, és minden tökéletesnek hat. Nem mindenki van azonban erről meggyőződve: a szurrogátumlét maroknyi ellenzője egy Prófétának nevezett vezető irányítása alatt elkülönülten él a városok peremén.

Az idillnek azonban hamarosan véget vet egy új fegyver megjelenése. A különleges eszközzel a robottesten keresztül az azt irányító embert is meg lehet gyilkolni. Az ügy kivizsgálására Greer FBI-ügynököt jelölik ki, akinek hosszú évek után először most saját testében kell az ügy végére járnia.

A történet alaphelyzetét, az elidegenedés problematikáját nem Venditti fedezte fel a sci-fi irodalom számára: Isaac Asimov ötvenes években írt A mezítelen nap című regényében a Solaria bolygó lakói egy egész életet élnek le úgy, hogy sohasem találkoznak embertársaikkal hús-vér formában – igaz, itt a robotok még nem póttestként, hanem szolgálóként szerepelnek. Venditti képregényében azonban már a 21. század szorongásait fogalmazza meg (a történet és az alapkonfliktus a sci-fi klasszikusa, a negatív utópiák mestere, Philip K. Dick stílusát idézi), ezt az alapérzést próbálta Mostow több-kevesebb sikerrel képernyőre alkalmazni.

A történet egy darabig viszonylag hűen követi a képregény menetét, és a film javára írandó, hogy a Surrogates minimalista, szinte már elnagyolt rajzokból álló látványvilágát is megpróbálta valamilyen formában átmenteni. Így hiába járunk a jövőben, az akkori világ nem sokban különbözik a maitól: nincsenek futurisztikus kinézetű elektromos autók, az eget pedig nem lepik el a légi járművek – az egyetlen újdonság, hogy minden utcasarkon feltöltőfülkék állnak a robotok számára. (Persze lehet, hogy ez inkább az anyagi források hiányának tudható be.)

A szereplőválasztás is jó – Bruce Willis magabiztosan hozza a csak a munkájának élő, morózus zsaru figuráját –, ám a történet egy adott ponton megbicsaklik. Mostow nem tudja megtagadni Hollywoodot, ezért aztán a happy end erőltetésével teljesen súlytalanná teszi az amúgy lényeges kérdésen – képesek vagyunk-e a továbbiakban azzal a tudattal élni, hogy az eddigi, tökéletesnek ható életpótléktól örökre megfosztottak? – alapuló filmet. Kár érte, egy kicsivel több bátorsággal igazán jó mozi lehetett volna. Így azonban inkább csak amolyan pótlék. Egy szurrogátum.