A német rendező – aki olyan, több rangos fórumon is díjazott alkotások után tett látogatást a politikai thriller műfajában, mint A lé meg a Lola, valamint a Parfüm – ezúttal egy angol Interpol-nyomozó és egy New York-i kerületi ügyésznő nyomozásába vezeti be a nézőt.

A Clive Owen által alakított nyomozó egész Európán keresztül üldözi a nagyhatalmú pénzintézet vezetőjét, miközben társait sorra meggyilkolják, és kiderül: a világ több országának kormányát érintő fegyverbizniszbe készül beletenyerelni, amely annyira fontos, hogy a hálózat még a politikai gyilkosságoktól sem riad vissza, ha egy közszereplő készül az útjukba állni.

Hidegvérrel lelövik azt az olasz üzletembert, aki akadályt gördíthet a tranzakció útjába, és aki amúgy népszerűsége folytán eséllyel pályázik a miniszterelnöki tisztségre is. Ezzel a Berlusconi-jelenség, a politikum és az üzleti élet összefonódása is megvillan a filmben. Amúgy maga az alaptörténet is valós eseményre épül: a kilencvenes évek elején a BCCI bankról derült ki, hogy a harmadik világba irányuló fegyverszállítás egyik legfőbb haszonélvezője volt – akárcsak a filmben emlegetett IBBC bank.

Tykwer mindvégig kitűnő érzékkel adagolja a feszültséget, amely az első képkockától az utolsóig kitart, és még akkor is képes lekötni a nézőt, ha amúgy a történet nem sok eredetiséget mutat, a sztori ugyanis folyamatosan a hetvenes évek hidegháborús thrillereit idézi. Bizonyára ennek jegyében kapott helyet a szereplők között az egykori keletnémet titkosrendőrség, a Stasi magas rangú vezetőjeként tevékenykedő karakter is, aki itt is a rossz oldalon áll, ám korábbi bűnei miatti vezeklésként végül ő az, aki segít a főszereplőnek a szövevényes ügy felderítésében.

A rendező művészfilmes énje lépten-nyomon megmutatkozik a filmben: a hideg tónusú, kékesszürkés árnyalatú képek, a lassan, szinte már vontatottan kibontakozó történet, valamint az általa is jegyzett, baljós hangulatú szintetizátorzene mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a nyomasztó, feszült alaphangulat mindvégig megmaradjon.

A mozi egyik alapvető jellegzetessége, hogy a jelenetek jó részében kiemelt szerepet kapnak a modern, üveg-acél paloták, a mai, gépek uralta társadalom jelképei. Az egyik leglátványosabb és legmozgalmasabb jelenet, egy hosszúra nyúlt lőfegyverpárbaj is ilyen környezetben, a Guggenheim-múzeumban kapott helyet.

Éppen ezért talán nem véletlen, hogy a végső leszámolásra viszont egy klasszikus történelmi helyszínen, az isztambuli Hagia Sophia mecset közelében kerül sor: a modern üvegpaloták védelméhez szokott főbankár ebben a közegben esetlenül, idegenül mozog, és nem menekülhet a sorsa elől.

Aki azonban azt hinné, happy endre számíthat, téved: a film végső konklúziója, hogy a pénzvilág és a bűnözői szervezetek olyannyira személytelenné, gépiessé váltak, hogy egyetlen személy – még ha a legfőbb irányítóról is van szó – kiiktatása nyomán is zavartalanul működnek tovább. Végső győztes nincs, csak szüntelen macska-egér harc az arctalan, mindent behálózó világhatalom és néhány magányos harcos között.