
Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
„A háború és a művészet ellentétek, ahogy a háború és a béke is azok – ez ilyen egyszerű. A művészet béke” – fogalmaz színházi világnapi üzenetében Jon Fosse norvég író.
2024. március 27., 14:312024. március 27., 14:31
Jon Fosse színházi világnapi üzenetét többek közt a Kolozsvári Állami Magyar Színház honlapján is közzétették, alább közöljük.
Minden ember egyedi, és közben pont olyan, mint bárki más. A látható, külső megjelenésünk persze különbözik másokétól, ez így van jól, de mindegyikünkben van valami, ami csak hozzánk tartozik – ami mi vagyunk.
De miközben ennyire különbözünk, azért hasonlítunk is. A világ bármely tájáról származó emberek alapvetően hasonlóak egymáshoz, mindegy milyen nyelvet beszélnek és mindegy, milyen a bőrük vagy a hajuk színe. Ez egyfajta ellentmondás: az, hogy egyszerre hasonlítunk és teljesen különbözőek is vagyunk. Talán mi, emberek lényegében a testünk és lelkünk összeköttetése miatt vagyunk ilyen paradoxonok – mi testesítjük meg a legföldhözragadtabb, legmegfoghatóbb létezést és egyszerre valami mást, ami túllép ennek a létezésnek a határain. A művészet, a jó művészet a maga csodálatos eszközeivel képes vegyíteni az egyedit az egyetemessel. Engedi, hogy megértsük, mi az, ami különbözik tőlünk – mondhatni idegen – azzal, hogy univerzálisnak mutatja.
Jon Fosse: „talán mi, emberek lényegében a testünk és lelkünk összeköttetése miatt vagyunk ilyen paradoxonok”
Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Facebook
Mindezt a művészet nem úgy éri el, hogy elegyengeti a különbségeket és mindent ugyanolyannak mutat, épp ellenkezőleg; azt mutatja fel nekünk, ami más, mint mi, ami távoli tőlünk és idegen. A jó művészet pont ezt tartalmazza: valami idegent, amit nem tudunk teljesen megérteni, és közben furcsamód mégis értjük valahogy. Ott van benne a rejtély, ami lenyűgöz és a határainkat feszegeti, ezzel pedig megteremt valami földöntúlit, amit minden műalkotásnak tartalmaznia kell, amihez minden mű el kell vezesse a befogadót. Nem ismerek jobb módszert az ellentétek egymáshoz való közelítésére. Ez a szemlélet teljességgel szemben áll a világban túlságosan is elterjedt erőszakos konfliktusok gyakorlatával – mikor az emberek elmerülnek a romboló kísértésben, hogy kiírtsanak mindent, ami idegen, különleges és más, és ehhez gyakran a legembertelenebb találmányokat használják fel, amiket a technológia rendelkezésükre bocsát.
Így tűnik el a különlegességünk (látható különbözőségeink) kollektív ugyanolyanságot hagyva maguk után, és minden, ami más, mint mi, az fenyegetés, így hát ki kell irtani. A miénktől különböző vallásokat és politikai ideológiákat le kell győzni és el kell pusztítani. A háború harc a mindegyikünkben ott lakozó egyediség ellen és harc a művészet és a benne lakozó egyediség ellen is. Általánosságban beszéltem itt most a művészetről, nem mentem bele a színház vagy a drámaírás szűkebb témakörébe, mert, ahogy mondtam is, minden jó művészet valahol mélyen ugyanazon dolog körül forog: fogja a teljességgel megismételhetetlent, a jellegzetest és egyetemessé teszi. Művészileg az egyedit az egyetemessel egyesíteni azt jelenti, hogy nem hagyjuk ki belőle a sajátosságokat, hanem inkább hangsúlyozzuk őket, hagyjuk, hogy az ismeretlen átragyogjon a művünkön. A háború és a művészet ellentétek, ahogy a háború és a béke is azok – ez ilyen egyszerű. A művészet béke.
Jon Fosse
(Magyar fordítás: Németh Nikolett)
Jon Fosse neves norvég író 1959-ben született. Kiterjedt munkáiról ismert, melyek között színdarabok, regények, verseskötetek, esszék, gyerekkönyvek és fordítások is szerepelnek. Fosse írói stílusát a minimalizmus és az érzelmi mélység jellemzi, talán ennek is köszönhető, hogy ő a világ legtöbbet játszott drámaírója.
Fosse munkáit több mint ötven nyelvre lefordították, darabjait pedig világszerte több mint ezer színpadon mutatták már be. Minimalista és introspektív, gyakran a lírai próza és költészet határán egyensúlyozó drámái Henrik Ibsen 19. századi drámai hagyományát folytatják. Fosse munkásságát a szakemberek a posztdramatikus színházzal kapcsolatban is emlegetik, legjelentősebb regényeit pedig minimalizmusuk, líraiságuk és rendhagyó szintaxishasználatuk miatt posztmodernként és avantgárdként jellemzik.
Fosse drámaíróként Nokon kjem til å komme (1996; Valaki jönni fog, 2002) című drámájával szerzett nemzetközi elismerést – a darab a radikális nyelvroncsolásáról és az emberi érzelmek hatásos kifejezéséről ismert. Olyan művészek ihletésére, mint Samuel Beckett és Thomas Bernhard, Fosse a helyi hagyományokat modernista technikákkal ötvözi. Művei nihilista megvetés nélkül jelenítik meg az emberi létezés bizonytalanságát és sebezhetőségét. Drámáiban Fosse gyakran hiányos szavakat vagy cselekvéseket használ a feloldatlan feszültség érzetét keltve. A bizonytalanság és a szorongás témáit olyan darabokban tárja fel, mint a Natta syng sine songar (1998; Esti dal, 2002) és a Dødsvariasjonar (2002; Halálvariációk, 2004).
Olyan regényei, mint például a Morgon og kveld (2000; Reggel és este, 2015) és a Det er Ales (2004; Aliss at the Fire, 2010), jól jellemzik egyedi nyelvhasználatát, melyet szünetek, megszakítások, tagadások és mélyreható kérdésfeltevés jellemez. A Trilogien (Trilógia, 2016) és a Det andre namnet (2019; A másik név, 2020) szeptológia tovább demonstrálja, ahogy Fosse fáradhatatlanul kutat a szerelem, erőszak, halál és megbékélés témáiban.
Írói képalkotása és szimbólumhasználata költői műveiben, például a Sterk vind (2021) és a Dikt i samling (2021) című verseskötetben figyelhető meg legjobban. Fosse Georg Trakl és Rainer Maria Rilke műveit fordította újnorvégra.
Egyedülálló írói stílusával és a mindennapi helyzetek mélyreható feltárásának képességével a kortárs irodalom és színház meghatározó alakjává nőtte ki magát.

„Vannak, akik attól tartanak, hogy az újabb és újabb technikák, műfajok háttérbe szoríthatják a színházat. Én nem félek ettől. Abban hiszek, hogy a pillanat művészete, annak élő jelenléte halhatatlan” – fogalmazott a Krónika megkeresésére Balázs Attila.
Bálint Tibor türei bujkakészítő a Népművészet Mestere kitüntetésben részesült, Kovács Pali Ferenc mákófalvi népi bútorfestő a Csokonai Vitéz Mihály-díjat kapta meg szombaton a 40. Mesterségek Ünnepén, a budai Várban.
A politika helyett a közművelődést választotta. Interjúnk második részében a nyolcvanéves Szabó Zsolt irodalomtörténész a Művelődés megmentéséről, a Kolozsvár Társaságról és a fiatalok megszólításáról beszélt.
Nyolcvanévesen is megállás nélkül dolgozik Szabó Zsolt. Interjúnk első részében családi örökségről, Benedek Elekről, a kommunista cenzúráról és a közösség szolgálatáról beszél a Kolozsvár Társaság elnöke.
Szeptember 10–12. között a Nexus Nemzetközi Színházi Fesztivállal nyitja évadát a Békéscsabai Jókai Színház: a háromnapos találkozón magyarországi, romániai, ukrajnai és szerbiai társulatok kilenc előadással, hat versenyprodukcióval mutatkoznak be.
Mit lehet megmutatni egy korán félbeszakadt életműből? Milyen is volt a húsz évvel ezelőtti Csíkszereda? És miért fontos emlékezni? Hátrahagyott pillanatok 2001–2006 címmel nyílik kiállítás Krausz Károly Róbert munkáiból Csíkszeredában.
Megújult a temesvári-józsefvárosi több mint százéves víztorony, és nemsokára megnyitja kapuit a látogatók előtt.
A felújított Kemény-kúriába költözhet vissza ősszel a sarmasági falumúzeum, amely másfél évig nem volt látogatható a felújítási munkálatok miatt. Most gyűjtés indult: a helyiektől régi használati tárgyakat, népviseleteket, néprajzi emlékeket várnak.
Báró Kemény János író, színházalapító, mecénás és közösségépítő köztéri mellszobrának felavatásával, kiállításmegnyitókkal, könyvbemutatókkal ünnepelték szombaton Marosvécsen az Erdélyi Helikon megalakulásának centenáriumát.
Új műsorstruktúrával várja nézőit szombattól az M1 csatorna – közölte az MTVA Sajtó és Marketing Irodája az MTI-vel.
A Színházi Kritikusok Céhe levelet juttatott el Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszternek, valamint Nagy Ervin államtitkárnak, amelyben az Orbán János Dénesnek kifizetett összegek kivizsgálását kérik.
szóljon hozzá!