Jancsóra emlékezik a világsajtó

A minisztérium az elhunyt családjával közösen gondoskodik Jancsó Miklós temetéséről – olvasható a közleményben, amely felidézi a filmrendező életútját is.

Eközben a világsajtó terjedelmes méltatásokban, nekrológokban emlékezett meg a magyar film megújítójaként, a filmjeit meglepően hosszú snittekben megkomponált művészként ismert Jancsóról.

A The New York Times például fotókkal illusztrált nekrológgal búcsúztatta vasárnap Jancsó Miklóst. A rangos amerikai napilap méltatása szerint a 92 évesen elhunyt rendező „nemzete történetének epizódjait arra használta fel, hogy a kritikusok által magasztalt példabeszédeket készítsen a háború és az elnyomás ellen\".

A szerző, Bruce Weber felidézte, hogy Jancsó több mint 50 éven át volt filmkészítő, s karrierjének korai szakaszában tett szert nemzetközi elismertségre filmjeinek különleges stílusával és tartalmával. „A hosszú felvételeiről és a bonyolult kameramozgatásáról vált ismertté, amelyek gyönyörű, de hűvös és távolságtartó vizuális hatásokat eredményeztek, ezek az erőszakos vagy megalázó elnyomásról szóló jeleneteket különösen dermesztővé tették\" – írja Bruce Weber.

A cikk kitért arra, hogy az 1965-ben elkészült Szegénylegényekben sokan a Szovjetunió elleni 1956-os magyar felkelés kommentárját látták, ugyanakkor idézte Jancsó egy 2003-ban adott interjúját, amelyben a rendező cáfolta, hogy a film témája \'56 lett volna. „Ez a film arról a tényről szól, hogy vannak emberek, akik szabadok akarnak lenni, és vannak olyan emberek, akik ezeket elnyomják. Az elnyomók mindig ugyanazokat a módszereket alkalmazzák. Az olyan helyeken, ahol nincs szabadság – Törökországban, Iránban, Kínában – ez egy nagyon egyszerű egyenlet\" – mondta.

Martin Scorsese világhírű amerikai rendező egyébként egy 2010-ben, a cannes-i filmfesztiválon rögzített videointerjúban kijelentette: szerinte „a Szegénylegények vége a valaha készült legnagyszerűbb filmbefejezések egyike\". A The New York Times nekrológja megemlíti egyebek között, miszerint Jancsó a Még kér a nép című, mindössze 27 snittből álló filmjében, amellyel Cannes-ban 1972-ben elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, „buja szépséggel, szinte érzéki balettként\" mutatja be a 19. századi parasztfelkelést.

Rámutatott, hogy a rendező filmjeiben sohasem szégyellte bemutatni a női meztelenséget. (A cikket a rendező portréja mellett a Még kér a nép egyik jelenete illusztrálja.) Az írás megemlékezetett arról is, hogy az elhunyt alkotó dokumentaristából vált játékfimrendezővé. Citálta Jancsót, miszerint „nagyon-nagyon könnyű\" volt átállni a dokumentumfilmes műfajról a fikcióra.

„Minden filmhíradó, amit készítettünk, amúgy is fikció volt. Ezek hazugok voltak, és én tudtam, hogy hazudtak. De a játékfilmek stílusában készültek, ahol mindent színre kellett vinni, és meg kellett rendezni. Az ember szíve szakadt meg, hogy ezt így kellett csinálni, mert nagyon hazug volt\" – mondta a New York-i újság szerint Jancsó.

A Le Monde című francia lap hétvégi megemlékezése úgy véli „a kompromisszummentes filmművészetéről ismert\" Jancsó Miklós az volt Magyarországnak, aki Skolimowski Lengyelországnak, Forman Csehszlovákiának vagy Bellocchio Olaszországnak. Jancsó filmjeinek jelentőségét a Libération is méltatta Párizsban. Szintén méltatta Jancsó Miklós munkásságát a szlovákiai Új Szó és a szerbiai Politika című napilap.