Így nevessük ki a kommunista diktátorokat – kritika a Sztálin halála című filmről

Ezt vette észre jó szemmel Fabien Nury, aki Franciaországban először képregényformában dolgozta fel a bolsevik diktátor halálának körülményeit. Ezen nincs miért csodálkozni – a képregény Franciaországban a nemzeti kultúra része, nem tekintik kizárólag gyerekeknek szóló műfajnak, ezért aztán gyakori, hogy valós történelmi eseményeket is feldolgoznak ebben a formában.

illetve hogyan kezdtek egymás elleni hatalmi harcokba a Szovjetunió Központi Bizottságának tagjai – Berija, Hruscsov, Molotov és Malenkov – annak érdekében, hogy a maguk számára kaparintsák meg a hatalmat, és átvehessék a generalisszimusz helyét.

A humoros szituációkat nem nélkülöző, de jóval dokumentaristább hangvételű képregényhez képest Ianucci a filmjében maximálisan kihasználta a szituációs poénokban rejlő lehetőséget, illetve azt, hogy a főszereplőket – valós természetüket nem háttérbe szorítva – karikírozva jelenítheti meg. Így válik a nyitányból – amelyben kiderül: egy élő rádiókoncert annyira megtetszett Sztálinnak, hogy betelefonál a felvéte­lért, de mivel kiderül, hogy nem rögzítették, ott kell tartani a zenészeket és a közönséget, hogy a tapsviharral együtt ismét előadják és fölvehessék – burleszkszerű, térdcsapkodós, rekeszizom-szaggatós poénbombáktól hemzsegő jelenet.

A helyzet persze már önmagában szinte felfoghatatlanul abszurd, hiszen Sztálin a zsidó orvosok félreállítása és a zsidó lakosság megfélemlítése céljával koholt, összeesküvésről szóló vádak alapján letartóztattatta a Kremlben tevékenykedő orvosokat, akik szakmájuk legjobbjai voltak, így amikor agyvérzést kap, már csak ezért sincs kéznél az azonnali segítség. Na meg azért sem, mert Lavrentyij Berija belügyminiszter, a rettegett titkosrendőrség, az NKVD feje máris készül a hatalom átvételére, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy a lehető legkésőbb kerüljön sor az orvosi vizsgálatra.

Bár a film nevetségessé teszi a bolsevik vezetőket, azért ezzel nem bagatellizálja azt, hogy valójában tömeggyilkos bűnözőkről van szó. Sőt a humor eszközével éppen hogy kidomborítja, mennyire abszurd a kommunizmus, és mennyire a lényegéhez tartozik az állandó gyanakvás, a félelem légkörének fenntartása és az ellenségnek kikiáltott személyek/csoportok fizikai megsemmisítése. Hogy emiatt Oroszországban – ahol a sztálini időszakot a tízmilliók halálát okozó, diktatórikus berendezkedés ellenére a nemzeti nagyság időszakaként tartják számon – betiltották a filmet, csak tovább tetézi a helyzet abszurditását.

a Hruscsovot játszó Steve Buscemi, a Beriját alakító Simon Russel Beali, a Malenkovot megformáló Jeffrey Tambor és a Molotov szerepében megjelenő, a Monty Pythonból és utazós ismeretterjesztő sorozataiból ismert Michael Palin egyaránt brillírozik a szerepben.

Ezért aztán a Sztálin halála mindenki számára ajánlott, hiszen – szerzői szabadság és vígjáték ide, képregényes alap és poénáradat oda – hátborzongatóan pontos képet fest a kommunista diktatúra természetrajzáról.