Miként lett Jókai kora „influenszere”? Maksay Ágnes az író erdélyi útjairól szóló dokumentumfilmje kulisszatitkairól

A filmmel el is értük a várt hatást, olyannyira, hogy a Hallgass zúgó szél, hadd beszéljek én… bemutatói alkalmával maguk a nézők kezdték el mondogatni, hogy befejezetlen a munkánk, ha nem készül el rövidesen a Jókai Erdélyben is. Így aztán nekiláttunk ismét. Motivált bennünket az is, hogy éppen akkor tájt heves viták folytak arról, kell-e ma Jókait olvasni. Felmerült, hogy ki kellene hagyni a tananyagból, mert ,,nehezen emészthető, nehezen értelmezhető és lassú” a mai fiatalok számára. Úgy gondoltuk, ezt mi meg tudjuk cáfolni.

Őt kibillentve a saját komfortzónájából, „beiktatva” közé és a „végtermék” közé három kamerát, időnként föléje a drónt, sikerült megvalósítani a rendezői elképzeléseket: a helyszínváltások pergő dinamikáját. Úgy érzem, sikerült egy érdekfeszítő alkotással megszólítani a nézőket.

Azt gondolom, hogy ekkor kezdődnek észrevétlenül a szórakozva tanulás pillanatai. Ezekbe a percekbe szeretnénk beférkőzni mi is ismeretterjesztő filmjeinkkel. Nem könnyű, mert fel kell venni a harcot a nagyon professzionálisan elkészített, nagy költségvetésű és nagyon látványos dokumentumfilmekkel, meg kell találni azt a valamit, ami miatt a néző értékes szabadidejéből nem arra áldoz, hogy mondjuk a Jeffrey Epstein-sztorit nézze meg, vagy a Long Island-i sorozatgyilkos történetét, hanem velünk indul el Jókai nyomában Erdélyben. Bármennyire fellengzősnek tűnik, ez a valóság. Amit felkínálunk a nézőknek, amivel megpróbáljuk meggyőzni, hogy minket válasszanak, az a két filmünknek a 21. századi értelemben vett erőteljesen transzilvanista jellege.

Ugyanakkor új szempontokat kínálunk a Jókai-életmű megismeréséhez, olvasásához. Láttatjuk nem csak az írót, hanem a politikust, a színház világához kötődő embert, a képzőművészt, a természetvédőt, a kirándulót, az ünnepelt közéleti személyiséget. A film dinamikáját pedig a 3-4 percenként bekövetkező tartalmi és helyszíni váltások adják, és míg az irodalomtörténész mindig közöl eddig ismeretlen adatokat, időnként mítoszokat rombol, máskor meg éppen felerősít, képileg megmutatjuk, hogyan néz ki ma az, amit valamikor Jókai látott. Biza kiderül, hogy ha velünk lett volna némely helyeken, az elégedettséget láthattuk volna az arcán, máshol viszont a kétségbeesést – ilyen például a Hunyad megyei Körösbánya ferences temploma.

Majdnem mindenik bemutatón megkeres egy-egy magyartanár, vagy akár egy szomszédos város magyartanárainak a küldöttsége és megkérdezi, mikor lehetne náluk is vetíteni, megszervezni egy találkozást, amelyen beavatjuk a nézőt a kulisszatitkokba, mesélünk arról, ami kimaradt…

melyek azok a helyszínek Erdélyben, ahol sohasem járt, de úgy írt róla, hogy ezáltal befolyásolta a társadalmi képzeletet. És megtudjuk, hogyan lett Jókai kora ,,influenszere”.

– A Jókai-film gyönyörű látványvilágú felvételeken keresztül közelít meg számos erdélyi helyszínt: vizek, hegyek, erdők, városok villannak fel hosszabb-rövidebb időre. Elindul Az arany ember „Senki szigetének” (a Duna vízszintjének megemelése miatt 1972-ben víz alá került Ada Kaleh) nyomában, Dél-Erdélyen, Gyulafehérváron, Nagyenyeden át a Székelyföld felé veszik az irányt a kamerák. Parajd, a homoródalmási barlangok, a Szent Anna-tó, Bálványosvár, majd Hátszeg, Torockó, Szamosújvár, Arad, Temesvár és Nagyvárad következik. Miként „vetül egymásra” a 19. század második felének Erdély-képe, amit Jókai láthatott, illetve a napjainkban látható Erdély a filmen?

– A film a látványos helyszíneket, időnként a közismert nagyvárosainkat, máskor viszont a kicsi, eldugott településeket nem másodlagos illusztrációs anyagként kezeli, hanem sokszor éppen a korabeli mozgóképek hiányában maguk a helyszínek válnak a film főszereplőivé.

A cél nem az egykori látvány rekonstruálása volt, hanem annak megragadása, hogy mi az, ami a mai utazót arra késztetheti, hogy elinduljon Jókai nyomában.

miért ment már mindenki kifelé, mi a magyarázata annak, hogy abban a térben, ahol forgattunk a tanár úrral, nem ült már senki az asztaloknál, a benti játszótereken miért nem voltak gyermekek. Míg az operatőrök beálltak a forgatásra, én azzal töltöttem az időt, hogy telefonálgattam, kérve, hogy ne oltsák le a villanyokat, mert 17 óráig van forgatási engedélyünk.

És ez akkor rajzolódik ki a leglátványosabban, ha nem csak történelemtanárok és múzeumigazgatók szólalnak meg, hanem akár egy sekrestyés néni, egy hegyimentő vagy egy erdőmérnök, konkrétan azok, akik a maguk módján a legtöbbet teszik az egyes helyszíneken a Jókai-kultusz tovább éltetéséért.