Haza magasban és mélyben – Szárhegyi Írótábor Borzonton

A másfélnapos tanácskozásra a Magyarországra, vagy még nyugatabbra elszármazott, erdélyi származású írókat hívtak haza a szervezők, hogy megkérdezzék tőlük, nekik ugyan hol is van a haza.

Markó Béla költő, a Communitas Alapítvány elnöke megnyitó beszédében elmondta: „virtuálisan legalább össze kellene varrni ezt a kettévágott irodalomtörténetet”, hiszen könnyebb lenne az elvándoroltakkal együtt folytatni.

Amint a tábor főszervezője, Egyed Péter megjegyezte a Molnár Gusztávval való beszélgetése előtt, igyekszik elkerülni, hogy fogalmi vitákba keveredjenek, ami gyakran elő szokott fordulni beszélgetéseik során. A fogalmi viták azonban elkerülhetetlenek voltak, Láng Gusztáv például arról értekezett, milyen változatai voltak az idők során a haza szónak, hiszen főként a régebbi időben nem föltétlenül egy országot jelölt ez a kifejezés, sokkal inkább a települést, ahonnan az illető származott.

Láng Gusztáv egyébként, a többi meghívottal ellentétben, nem Erdélyben, hanem Budapesten született, de középiskoláit már Szatmárnémetiben végezte, Kolozsváron szerzett egyetemi oklevelet, majd ugyanitt egyetemi tanár is volt, egészen 1984-ig, amikor ismét Magyarországra telepedett.

Szűcs Jenő történészt idézve elmondta: a haza nem szorul arra, hogy az ember benne éljen, úgy is tekinthetünk egy országot hazánknak, ha a sors messze sodort tőle. Szerinte ugyanakkor fontos különbséget tenni a haza és a szülőföld kifejezések között, a szülőföld ugyanis mindig hiányzik az embernek, és ez a hazával ellentétben mentes a politikai, ideológiai töltettől.

„El lehet menni úgy is, hogy az ember marad: én például a Magyarországra való áttelepülésem után is munkatársa maradtam a romániai magyar folyóiratoknak” – Fogalmazott Láng. Az irodalomtörténész emlékeztetett rá, hogy Babits például különbséget tett mappa szerinti és lélek szerinti haza között, ő maga pedig Erdélyt tekinti lélek szerinti hazájának, hiszen 37 évig élt itt, 27 évig egyetemi előadóként, így aktívan részt vett az itteni kultúrügyekben. Megemlítette ugyanakkor Márai álláspontját is, aki szerint a haza a magyar nyelv.

A fogalmi viták ellenére is érdekes beszélgetések zajlottak tehát le, hiszen amint Lakatos Mihály író, a Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója fogalmazott: „konferenciát csak megválaszolhatatlan kérdések köré érdemes szervezni”.

A konferencia részvevői ugyanakkor a valós honosodás lehetőségéről is eszmét cseréltek. Kenéz Ferenc költő szerint nem volt könnyű, ahogyan az anyaországi irodalmi élet képviselői fogadták őket, hiszen a nyolcvanas évek második felében – amikor maga is kénytelen volt elhagyni az országot – tucatjával telepedtek át erdélyi írók Magyarországra, ami már az ottani irodalmi közélet számára is problémát jelentett.

„Azok, akik akkor kimentek Magyarországra, nem bekacsolódtak az ottani irodalmi vérkeringésbe, hanem rátelepedtek arra” – fogalmazott. „Elmenni könnyű, megérkezni nehéz” – fogalmazott később a témával kapcsolatban Tompa Andrea író is, aki Kolozsvárról ment ki Budapestre.

Minél több ismeretet szerzel, annál irrelevánsabb a haza kifejezés – idézte Hans-Georg Gadamer szavait Hajdú Farkas-Zoltán, aki egyben a legtávolabbról hazalátogató író is volt a találkozón: 26 éve él Heidelbergben. A csíkszeredai születésű író elmondása szerint igazi transzszilván családból származik, hiszen édesapja csíki székely volt, édesanyja pedig brassói szász. Egy zsidó közmondást is idézett, miszerint a haza ott van, ahol sikeresen tudsz reklamálni.

Az is elhangzott ugyanakkor a megbeszélésen, hogy a ’89 előtt eltávozottak többnyire úgynevezett „passzív emigránsok”, hiszen legtöbb esetben nem saját elhatározásból, hanem politikai nyomásra voltak kénytelenek elhagyni az országot, ezzel szemben akik a rendszerváltás után távoztak, már saját elhatározásból tették.

A legifjabb kivándorlók történetéből ugyanakkor az is kiderült, hogy ez sem teljesen igaz, hiszen Csender Levente még gyerekkorában került Magyarországra a szülei döntésének következtében, Nagy Koppány Zsolt pedig eredetileg csak a PhD-képzés erejéig tartózkodott volna az anyaországban, majd a felesége miatt maradt kint. Az egyetlen „aktív emigránsnak” Potozky László bizonyult, aki elmondása szerint már középiskolás korában eldöntötte, hogy egyszer Budapesten fog letelepedni, ami a közelmúltban sikerült is.

A tanácskozást követően lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt vehette át a Csiki László-díjat, amelyet 35 évnél fiatalabb alkotóknak ítélnek oda az elmúlt két évben megjelent kötetért. A díjat korábban Karácsonyi Zsolt és Szabó Róbert Csaba kapta meg, idén pedig Papp Attila Zsolt Vízimozi című verseskönyvét összesen 12 kiadvány közül találta a legjobbnak a díj kuratóriuma. A díjazott a tábor szervezőinek és az elismerés alapítóinak köszönte meg, hogy otthon érezheti magát.