Hány feje van a nagyváradi ezerfejűnek?

Alig akadt olyan, aki így vagy úgy ne nyilvánította volna ki érzelemdús hozzáállását. Arra nem igazán gondoltak, mennyire gyanússá válik ez a hirtelen támadt kultúrtömeg – holott az előadásokon, hangversenyeken sokszor nagyon bántóak az üresen maradt széksorok. Hány feje is lehet a hajdan mindenhatónak és mindent eldöntőnek hitt és mondott „ezerfejű cézárnak”, vagyis az alapközönségnek – merült fel bennem a kérdés. Amivel meg is kerestem Tódor Albertet, a nagyváradi filharmónia igazgatóját és Dimény Leventét, a Szigligeti Színház művészeti vezetőjét. A kérdést egy kéréssel is megtoldottam: egy-egy számnak az értékelése érdekel, vagyis ha lehet, kivételesen felejtsük el a különböző pénzösszegek emlegetését. Mindkét intézményvezetőtől rövid és pontos választ kaptam: a váradi szimfonikus hangversenyt látogató ezerfejűnek csak 320-350 feje van, a magyar színielőadásokra járóknak viszont mintegy 2000.

Makacs múltidézés – rózsaszín takaró alatt

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem a számarányon, de egy kicsit mégis csodálkoztam. És örültem – hisz talán már harmadik (vagy negyedik?) évadja nem játszik otthon a színtársulat, s az „idegenben”, itt-ott megtartott előadások sok mindenkit elriasztottak. (Ahol olyan szép színházépület van, mint Nagyváradon – ágál bennem fennen a lokálpatrióta –, ott nem kell szégyellnie senkinek, ha esetleg éppen a pompás, ünnepélyes belső környezet csábítja egy-egy előadásra.) A székelyudvarhelyi származású Dimény Levente számára tehát semmiképpen sem olyan elfogultan a „világ közepe” a bihari megyeszékhely, mint a megrögzött váradiak számára.

Nem véletlen, hogy szélesebb kitekintéssel szemléli az itteni kulturális életet, mégpedig úgy, hogy mennyire kapcsolható össze Európa kultúrájával. Ilyen értelemben fenntartás nélkül első helyre Nagyszebent sorolja, hisz ennek a városnak volt meg az az óriási bátorsága, hogy egy nagy levegővétellel kulturális státust teremtsen magának. Dimény szerint Szeben az egyetlen romániai nagyváros, ahol érezhetően van kulturális turizmus. De alig marad el mögötte Kolozsvár, a nagy hagyományú egyetemi város, a Szent György Napok és a Reflex fesztivál presztízsének köszönhetően kulturális szempontból feltörekvőnek mondható Sepsiszentgyörgy, a művelődésben is példaértékűen sokszínűnek mondható Temesvár...

Várom, hogy a felsorolás Váradig érjen – s amikor odaér, egyet kell értenem Dimény Leventével: szerinte is nagyon sajátossá teszi Nagyvárad kulturális magatartását a száz évnél is régebbről jövő makacs múltidézés. Ady városa – mondogatjuk manapság, az volt az igazi, stb, stb, holott ezzel épp Ady lényegét – az előretekintést, a mindenkori Holnap felé szállást – lúgozzuk ki. Dimény is felidézi a Nagy Endre könyvében leírtakat, amikor annyi és annyi mámoros hajnalon az akkori fiatalok, élükön Adyval és Krúdyval azon siránkoztak és boszszankodtak, az ellen próbáltak fennszóval szólni, hogy egy ilyen lehetőségű város belefullad a múlt porába.

Amit természetesen ismernie kell(ene) mindenkinek, de azt is tisztán meg kellene látnunk, hogy nyitott szemmel legalábbis a jelennek alkossunk, ha a jövő emlegetése túlzottan patetikusnak hangzik. „A múltba nyúló rózsaszín takaró alatt megfulladunk – véli Dimény. – Hiába lett Nagyvárad is egyetemi város, hiába a másutt meghatározó egyetemistaközeg, amely elvár, ösztönöz, véleményt formál. Bár ilyen téren sem ártana őszintének lennünk magunkhoz, hisz ma nagyrészt az egyetemre járás inkább a »papírszerzésről« szól. Színészként és társulatvezetőként egyaránt úgy látom, hogy a fiatal egyetemistaközeget a legnehezebb behozni a színházba.”

Szerinte meg kell tanulni felcsigázni a diákokat, fórumra is szükség van, ahol elmondhatják az előadásokkal kapcsolatos véleményüket, s az elmúlt évadban úgy tapasztalta, hogy a fiatal- és középkorú értelmiségiek közül sokan igénylik is ezt a közösségi „impaktust”. Úgy tervezik, hogy az évadvégi miniévadjuk alkalmával az előadások helyszínén cserélhessenek véleményt, vitatkozhassanak majd a nézők. Hosszú távon pedig terveik még szebbek: az új intézményi struktúrára támaszkodva a mostani óvodásokból és kisiskolásokból szeretnék felépíteni fiatal közönségüket. Sokkal könnyebb lesz az átmenet az egyik korosztályból a másikba, ha a szervezők, a helyszínek régtől ismertek.

Olyan ez az új szerkezet, mint a királyliliom: egy tőről fakad a három virág. Megpróbálkoznak majd a másutt jól bejáratott „iskola a színházban, színház az iskolában” pályázati alapú programmal, diákokkal fognak dolgozni a színészek, így hozva közel a jövő törzsközönségét az alkotási folyamathoz, a forma és lényeg együttes megértéséhez. Ugyanezt a célt szolgálja a néptánccsoport kooptálása is: Sepsiszentgyörgyön már „bejött” a mozgásszínház megszerettetése, Váradon is be kell jönnie. Végső soron az a céljuk, hogy a színházba járás ismét ünnep legyen, az emberek beszéljenek egy-egy alkotásról, s ahogy a művészek a magukénak érzik a közönségüket, a közönség is magáénak ismerje el a művészeket.

„Morális” hasznot hoz a kultúra

A filharmóniának is nagyjából hasonlóak a gondjaik, igaz, a komolyzenét szeretők városi szinten jóval kevesebben vannak, mint a színházba járók. Tódor Albert nehezményezi, hogy bár az állami felsőoktatási intézményben, a Partiumi Keresztény Egyetemen és az Emanuel Egyetemen is működik zeneszak, illetve zenepedagógia, létezik művészeti középiskola és a zeneoktatásra külön hangsúlyt helyező felekezeti iskolák, vagyis mintegy félezer ember volna érdekelt, csupán alig tíz tanár és néhány diák látogatja a váradi intézmény hangversenyeit.

A filharmónia igazgatója szerint majdnem teljesen hiányzik a 25–40 éves korosztály: a törzsközönség lassan kiöregszik, s a leckehangversenyekre is járó kisdiákokra pedig még nem lehet állandóan számítani. Pedig szívesen mennének vidékre is, ha nem is a nagyzenekarral, de egyelőre csak Belényes mutatkozik „fogadóképesnek”: legutóbb például több mint 400 gyerek vett részt a koncerten. „A tanároknak kellene tudatosítaniuk, hogy a szépre, a művészi értékre is nevelni kell, vagyis a lelket is, nemcsak az agyat kell művelni” – magyarázza Tódor Albert. Aki egyébként értetlenül fogadja, hogy még manapság is gyakran hallani olyasmit: a kultúra nem profittermelő, csak eszi a pénzt – holott a kultúrértékek teremtése mindig is mecenatúrára támaszkodott. A filharmónia direktora úgy véli: hosszú távú, morális „hasznot” hoz, olyat, amivel ki lehet lépni a világ elé, versenyképessé lehet válni bárkikkel szemben. De úgy látszik, a döntéshozók számára ez még mindig nem egyértelmű.

Holott a filharmónia tagjain nem múlik: épp az említett „hiányzó” korosztály megragadására próbálnak kilépni a sablonos műsorrendből, nyitni a könnyebb, fülbemászóbb zene felé is. Próbálkoztak szorosabban együttműködni az egyetemek zene szakjaival, az elmúlt évadban például minden hónap utolsó péntekjén biztosították számukra a koncerttermet, de egyelőre ez még nem igazán mondható átütő sikernek. A gyerekek számára leckekoncerteket tartanak, 5 lejre csökkentették az ifjúsági jegyárakat, mégis alig-alig mozdul előre a látogatottság.

Ha volna átlátszó szponzortörvény, a koncertleckéket DVD-re vehetnék és eljuttathatnák olyan falusi iskolákba, ahová nem tud kimenni a zenekar, és hangversenyre bejárniuk sem könnyű. Az 1989-es rendszerváltás előtt sok felvételt készített váradi zenészekkel a bukaresti Electrecord hanglemezház, ezeket is át kellene venni CD-re, de az önerő kevés. Alakulóban a Filharmónia Baráti Egyesületének beinduló tevékenysége, reklámokkal is próbálkoznak, de továbbra is várják a közönség javaslatai mellett a segítő támogatást is.

Hangversenyek – közös ügyként

A Bihar megyei önkormányzat által megszavazott, a filharmóniát és a színházat érintő szerkezetváltással kapcsolatban Tódor Albert igazgató szerint kifejezetten jó, hogy a néptánccsoport kivált az intézményből, s hogy emiatt nagy leépítések sem voltak. Hiányzik ugyan trombitás, kürtös, de megpróbálják külsősökkel megoldani. Kolozsvárról, Aradról, Szatmárnémetiből, de még Magyarországról is jönnek át külsősök egy-egy hangversenyre, de ez természetesen pluszköltséggel jár. Egyre több alkalommal gondolkodnak kamaraegyüttesekben: van két kvartettjük, egy szeptett, egy oktett – a Varadinum és a Nagyváradi Ősz rendezvényein ezekkel a kisegyüttesekkel is fellépnek majd.

Mert akik hűséges hangverseny-látogatók, azok részéről pozitív a visszajelzés. Igaz, hogy a filharmónia sem feledkezik meg a hűségesekről: legutóbb például Emil Simon karmesternek adtak kiválósági díjat a szakmában eltöltött fél évszázados évfordulója alkalmából, Teri mamának pedig, aki hatvan éve nem hagyott ki egyetlen koncertet sem, ingyenbérlettel kedveskedtek. „Azt szeretném, ha a hangversenyek egyúttal kellemes találkozók is volnának, mondhatni közös üggyé válnának” – mondja a filharmónia igazgatója, aki afféle „hozz magaddal még valakit!” akcióra gondol, de mindenképpen olyasvalamire, hogy mindenki tudja: nem kiváltság koncertre járni.

És ehhez természetesen arra is szükség volna, hogy összehangolja valaki/valakik a különböző rendezvényeket, egyik eseményt ne szervezzék rá egy másikra, mindenki tegye félre kicsinyes emberi hiúságait. „A törzsközönséget nem volna szabad megosztani – egyik első lépés volna, hogy ne legyünk kishitűek” – magyarázza Tódor. S akkor hátha talán több feje nőne a hangversenyeket látogató nagyváradi „ezerfejűnek”!