Emberközpontú vadásztörténetek

Mikor kezdõdött a horgászat-vadászat és természetjárás iránti érdeklõdése?

Mondhatni, amint járni kezdtem. Elemista koromban folyton kint tekeregtem az erdõkön, mezõkön. Gyerekként rengeteget horgásztam, de cirkuszi lövöldékben a céllövést is gyakoroltam. Tizennégy évesen már versenyszerûen lõttem célba, ez jó „elõtanulmánynak\" bizonyult késõbb a vadászatokhoz. Amint betöltöttem a korhatárt, és lehetõségeim engedték, kiváltottam az engedélyt, fegyvert vásároltam, és tagja lettem a hazai vadászszövetségnek.

Mi sarkallta arra, hogy a frappáns vadászsztorikat novellákba öntse?

Aránylag késõi döntés volt. Már körorvos voltam, amikor arra gondoltam, mégiscsak érdemes lenne a vadászok, horgászok életének szép pillanatait megörökíteni. Egyébként mindig irodalomszeretõ ember voltam, annak idején Marosvásárhelyen a Molter Károly vezette irodalmi körnek oszlopos tagja voltam. Õ nyesegette a verseimet, amikor költõnek készültem. Aztán rájöttem, jobb, ha azzal foglalkozom, amihez értek. Azért kezdtem vadásznovellákat írni, mert úgy éreztem, ezek hangulatát, körülményeit elég jól ismerem.

Köztudomású, hogy a vadászok, horgászok szeretnek „nagyokat\" mondani. Mennyire valósághûek az Ön elbeszélései?

Az írások részben személyes, részben elmesélt élményekben gyökereznek. Nem ragaszkodom makacsul a szó szerinti történethez. A lényeg, hogy az elmesélt történeteket mindig le kell tisztítani a valós értékükre, csak úgy szabad megírni õket. Az egyik magyarországi horgászegyesület székházán lóg egy tábla, amire ki van írva: „Add Istenem, hogy akkora halat fogjak, hogy ne kelljen hazudnom.\"

Írói pályafutása során több elismerésben részesült, ezek közül melyikre a legbüszkébb?

Amire igazán büszke vagyok, az a magyarországi Fekete István Irodalmi Társaság pályázatán elnyert harmadik díj. Azért vagyok büszke rá, mert kimondottan szakírókból álló társaság bírálta el a 97 beérkezett pályamunkát. A Nimród vadászlap pályázatain kilenc alkalommal nyertem díjat.

Kettõsséget érzek abban, hogy miközben gyógyító tevékenységet folytat, vadászik is...

Nem látok ebben ellentmondást, és tendenciózusnak találom azt a megközelítést, hogy az orvos gyógyít, a vadász gyilkol. Nem errõl van szó. A vadászatról tudni kell, hogy az a sport, amely során a túlszaporodott, elöregedett, selejtes példányokat lövik ki, és ha vadász nem lenne, akkor már vad sem lenne. A vadászok vadõröket alkalmaznak, etetik az állatokat, gondozzák és védik õket. Széchenyi István szerint a vadászat „erdõzúgás és vadûzés, de inkább erdõzúgás\", vagyis nem a vad leterítése a lényeg. Viszont az, hogy nemcsak vadász, hanem orvos is vagyok, az emberismeretben segített nagymértékben. Valószínûleg emiatt vélekednek úgy a kritikusaim, hogy emberközpontúak az írásaim.