Elhunyt Jürgen Habermas, a 20. század második felének egyik meghatározó gondolkodója

Értelmezése szerint a nyilvánosság maga is intézményrendszer, közös kulturális szféra, amelyet a polgárok eszmecseréje, véleménye alakít. A demokrácia alapjának a magánemberek és az államhatalom mezsgyéjén megjelenő nyilvánosságot tekintette, mert csak így fogalmazódhat meg a közvélemény és ezáltal a közérdek.

Egyetemi címei megszerzését követően Heidelbergben, majd Frankfurtban tanított, ahol Horkheimer katedráját vette át. A Max Planck Intézet igazgatója volt, amikor 1981-ben megjelent a főművének tekintett A kommunikatív cselekvés elmélete, amely szerénynek éppen nem mondható szándékai szerint nemcsak a társadalomtudományok merőben új elméletét tartalmazza, hanem a proletariátusnál szélesebb értelemben vett elnyomott osztályok cselekvési programját is. Az új teória lényege az igazság, helyesség és szavahihetőség egységeként felfogott diskurzuselmélet, amely a kommunikatív racionalitás fogalmán nyugszik.

A hetvenes években a nyugatnémet szélsőbaloldali terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció működésének idején a baloldalt a terroristák iránti vonzalommal, az államot jogtiprással vádolta.

Az 1986-ban Ernst Nolte (1923–2016) cikke nyomán a holokausztról, a náci múlt feldolgozásáról kipattant úgynevezett történészvitában a nemzetiszocialisták bűneinek megkérdőjelezését vetette Nolte szemére. A társadalmi rendszerek önfenntartó (autopoétikus) voltát hangsúlyozó Niklas Luhmann-nal (1927–1998) is évtizedeken át húzódó, szenvedélyes vitát folytattak. A posztmodern elsősorban francia képviselőit (Jean-Francois Lyotard, Jacques Derrida) azért támadta, mert úgy vélte, a modern korszak még egyáltalán nem fejeződött be.

Az ezredfordulón a géntechnológia miatt felparázslott vitában is azonnal állást foglalt. 2004-ben Joseph Ratzinger bíborossal, az egy esztendővel később XVI. Benedek néven pápává választott teológussal vitáztak, de abban egyetértettek, hogy „az elzárt vallásos jelentéspotenciálok szekularizált felszabadítására” van szükség.

1972-ben Hegel-, 1976-ban Sigmund Freud-, 1980-ban Adorno-, 1986-ban Leibniz-díjat kapott. 2001-ben átvehette a német könyvkereskedők tekintélyes Békedíját, 2012-ben Heine-díjjal, 2013-ban a holland Erasmus-díjjal tüntették ki, 2015-ben pedig megkapta „a filozófia Nobel-díjaként” emlegetett Kluge-díjat.

Több tudományos akadémia is tagjainak sorába választotta. 2012-ben a magyar filozófuspályázatok ügyében kiállt a nem kis részben az egykori Lukács-iskola képviselői (Heller Ágnes, Radnóti Sándor, Vajda Mihály) mellett. Amikor 2014 tavaszán Magyarországon járt, előadást tartott a budapesti Goethe Intézetben és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen – számolt be róla az MTI.