Egy kétnyelvű világ hangulatai

Alig 15 évesen hagyta el a szülővárosát, Marosvásárhelyt. Nemrég hazalátogatva egy író-olvasó találkozón azt mondta, már nem azt találta, amit itt hagyott. Milyennek őrizte meg magában a várost?

„Emlékező” típus vagyok, nagyon korai emlékeim vannak. Kétéves koromtól rengeteg részletre, így Vásárhelyre is intenzíven emlékszem. Nem állíthatom, hogy minden pillanatra, de azért gyerekkorom részletein keresztül megőriztem a várost is. Például nem tudok eltévedni, bárhonnan bárhová eljutok, az utcák nem változtak, csak esetenként az épületek arca. Igyekszem nem nosztalgiázni, inkább nyugodt örömmel szoktam jönni. Nem keresem az emlékeket, mert nem vágyom vissza – vagyis túl vagyok már azon. Miután elmentünk, egy évig volt bennem hasonló érzés, aztán elmúlt.

Első regénye, A pusztítás könyve öt évvel ezelőtti megjelenése után a kritikusok egy furcsa szót emlegettek: aparegény.

Igaz, hogy a könyvben van egy személy, aki végig mintha az apát személyesítené meg, mégsem az. Nem aparegény, csak apámnak ajánlottam. Ez a megtévesztő. Inkább háborús regény. A másik regényemet, A fehér királyt édesanyámnak ajánlottam, az viszont aparegény, ha egyáltalán lehet így fogalmazni. Egy tizenegy éves fiú története, akinek édesapját munkaszolgálatra vitték, az apa hiánya adja a regény vezérfonalát. Tizennyolc novella alkotja, amelyek külön-külön magukban is megállnak, az összefoglaló motívum a Duna-csatornánál lévő apa hazavárása. Körülbelül egy év alatt játszódik a cselekmény, ez az év a várakozásról szól. A végén aztán az apa hazajön.

Írás közben az édesapja gyakran kérdezte, hogy hol tart, és hogy ő még mindig kényszermunkán van-e?

Igen, apám mindig olvasta a készülő fejezeteket. Amikor találkoztunk, viccesen kérdezte, hogy „még mindig a csatornánál vagyok?”. Tudta, hogy a könyv nem róla szól, de természetesen sok ponton találkozik a valóság és a fikció. Azért inkább valóságmagvak vannak benne, kapualjak, amelyeket ismertem, vagy egy-egy élethelyzet, amelyek köré általában egész más történeteket kanyarítottam, mint ami a valóság volt.

Elsőként Závada Pál nevezte önt írónak. Hogyan fogadta az „íróavatást”?

Nagyon örültem neki. Ugyanis amikor az első regényemen dolgoztam, nem mondtam el senkinek, hogy írok, azt meg egyáltalán nem, hogy író akarok lenni. Nyolc év munkám volt benne, és először Závadának mutattam meg. Euforikus pillanat volt. Akkor dőlt el, hogy valóban író vagyok-e, vagy csak dilettáns. Szép pillanat volt, és hálás vagyok neki azért, hogy egyrészt hajlandó volt elolvasni egy ismeretlen ember könyvét, másrészt mert nagyon elegánsan és kedvesen tette.

A felesége, Szabó T. Anna költő viszont első perctől igazi írónak tartotta.

Mi korán, kamaszként ismerkedtünk meg Szombathelyen. Én olvastam az ő verseit, ő az én novelláimat, és tudtuk, hogy mindketten írók leszünk. Nekem tovább tartott egy kicsit, de én regényt írtam először, és az nehezebben megy, mint a versírás. De egyetlen percig sem kételkedtünk egymásban, és szinte idilli állapot, hogy mind a ketten írunk, még a kiadónk is azonos. Egymás írásait rögtön elolvassuk, egymás első szerkesztői is vagyunk. Alkotókként is összeszoktunk, tizenkilenc éve élünk együtt.

A Márai Sándor-díjas A fehér király története Marosvásárhelyen zajlik?

Azt szokták mondani, hogy nem Budapesten történik, hanem olyan helyen, ahol kétnyelvű a világ – bár ez konkrétan sehol sincs kimondva a regényben. De a vajdasági barátaim is tudnak azonosulni vele, és a kárpátaljaiak is. A világon több helyen elolvasták már ezt a regényt, és nagyon sokan pontosan értették, mit jelent kisebbségben élni. Úgy látszik, sikerült egy olyan világot teremtenem, ami a szöveg mögött sokak számára befogadható és érthető.

Saját élményeiből építette ezt a világot?

Nem, nagy része fikció, kevés a saját élmény. Inkább a hangulat a saját. Én nem voltam olyan rossz gyerek, mint a főszereplő, és az életem sem volt olyan nehéz, mint az övé.

A könyv nemzetközi sikert aratott. Mit jelent önnek ez a széles elismerés?

Abban a boldog helyzetben vagyok, hogy éppen 24 nyelvre fordítják le ezt a regényt. Sok véletlennek köszönhetően. Előbb egy német kiadó, utána egy amerikai fedezte fel, így aztán elkezdett visszhangja lenni, és egyre több szerkesztő jelentkezett, hogy lefordítaná. Az ember örül, hiszen én is műfordító vagyok, és öröm látni, hogy most mások dolgoznak úgy az én könyvemmel, amint én másokéval. n Antal Erika