Egy filmbéli Kolozsvár a Holdon

– Elég fiatalon elkezdtél verseket publikálni, hogyan jött emellé az újságírás?

– Valószínűleg előbb voltak a versek, bár írogattam az iskolaújságban is annak idején, de versnek nevezhető szöveget – legalábbis a szándékot illetően – írtam már tizenéves korom elején is. Az újságírással az a helyzet, hogy így alakult. Amikor elvégeztem az egyetemet és elhatároztam, hogy Kolozsváron maradok, legyen ennek bármilyen ára, kézenfekvő volt, hogy elfogadjak egy olyan lehetőséget, ami ezt lehetővé teszi.

Olvasószerkesztőként kerültem egyébként éppen a Krónikához 2002-ben, ez vezetett aztán az újságíráshoz. Ez a gyakorlatias megközelítése a dolognak, de az sem véletlen, hogy az íróemberek jelentős része éppen olyan szakmákban keres magának helyet, mint az újságírás, szerkesztés, esetleg kiadói munka.

Legyünk őszinték: az írók nem nagyon értenek máshoz az íráson kívül. Másrészt az is igaz, hogy valóban szeretem ezt a munkát, nem árt szerintem, ha a költő vagy író az írásnak és a valóság megtapasztalásának egy olyan formájával is találkozik, ami a mindennapokra, a köznapokra, az életre magára vonatkozik – az élet itt kisbetűvel értendő –, arra, hogy hogyan történnek a dolgok az ember mikro- és makrokörnyezetében. Jó iskola egy író számára az újságírás.

– Karácsonyi Zsolt szokta mondani, egy indiai tanulmányra hivatkozva, hogy mi minden nem lehet egy költő, ezen a listán pedig előkelő helyen szerepel az újságírás. Nem érezted soha úgy, hogy a zsurnalisztika visszaszorítja, akadályozza a költői énedet?

– Ha elviekben vesszük a dolgokat, akkor ennek az indiai szerzőnek vélhetően igaza van. Lehetséges, hogy könnyebb lenne költészettel foglalkozni, ha az ember figyelmét nem vonná el annyi egyéb intellektuális jellegű téma, ami mondjuk az újságírással, szerkesztéssel jár. Talán Márai mondta, hogy az újságírást minden íróembernek ki kell próbálnia, de tudnia kell leállni vele, ha úgy hozza a helyzet.

Nem mondanám, hogy akadályoz az újságírás a versírásban, de tény, hogy jelentős szellemi energiákat von el, ez az energiaveszteség pedig úgy csapódik le, hogy például mostanában, amióta főszerkesztő vagyok, jóval kevesebb verset írok. Nem mintha azelőtt grafomán lettem volna, de több időm volt a versekre. Egy költő számára ez persze sosem mentség, nem mondhatja azt, hogy nincs ideje írni. Ha a vers meg akar íródni, akkor az megíródik, ami meg nem íródik meg, azért nem kár – legalábbis ezzel vigasztalom magam.

Az tény, hogy ez kétfejű életmód, és valószínűnek tartom, hogy kell néha pihenőt is tartani. Az én életemben is volt néhány év, amikor nem foglalkoztam újságírással, illetve csak hobbi szinten, írtam egy-egy publicisztikát, amikor kedvem támadt, blogot vezettem, de nem volt semmiféle kötelezettségem. Akkoriban valóban több verset írtam, mert nem kellett a szellemi képességeim jelentős részét arra fordítanom, hogy egyéb témákkal foglalkozzak. Viszont azt látom, hogy számomra még mindig ez a legelviselhetőbb foglalkozás.

– Említetted az elvonatkoztatást. Általában nagyon határozott álláspontot képviselsz közéleti, politikai kérdésekben – elég, ha csak publicisztikai írásaidat nézzük –, a költészetedbe viszont ez nem szivárog be. Nem hiszel a közéleti költészetben, vagy egyszerűen más a költői habitusod?

– Bár áttételesen azért magam is érintek közéleti kérdéseket néhány versben, a direkt módon való közéleti versírás hozzám nem áll annyira közel. Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerem el a műfaj jelentőségét, mindig is fontos ága volt ez a költészetnek, most is az. Azt gondolom azonban, ha az ember foglalkozik publicisztikaírással is, tudnia kell különválasztani azt a versektől.

Másként működnek a kis csavarok az agyban akkor, amikor az egyik műfajban írsz és másként, amikor a másikban. Ha összefolyik a kettő, ha nagyon átthallásosan érződik egyfajta publicisztikai jelleg a versekben, az szerintem nem tesz jót a lírának. Persze ezzel lehet vitatkozni, nem mondanám, hogy azok, akiknél így történik, ne hozhatnának létre jelentős költői munkát. Az, hogy a közéleti költészetnek van egyfajta reneszánsza – annak ódiumát vállalva, hogy esetleg megbántok valakit –, úgy érzem, egy kissé mesterséges dolog.

Közéleti költészet eddig is létezett, jelen volt a kortárs magyar irodalomban, csak ilyen vagy olyan okokból nem fordítottak rá akkora figyelmet, mint manapság. Tehát amit mi a közéleti költészet reneszánszának nevezünk, nem annyira abból fakad, hogy manapság több ilyen típusú mű születne, pusztán a kritikai hozzáállás változott ezekkel a szövegekkel szemben. Ez részben jó, mert sokáig az volt az elismert álláspont, hogy a közéletnek nincs helye a költészetben, hogy az író ne politizáljon, szóval a l’art pour l’art értékítélet érvényesült. Ha eljutunk oda, hogy a költő bármiről írhat, akkor feltétlenül üdvözlendő a közéleti versek reneszánsza.

– Többnyire kötött formában írsz. A szabadversek nem vonzanak?

– Azt gondolom, hogy a vers szabadsága nem formai jellegű, ezért megtévesztő a szabadvers fogalom. A vers szabadsága sokkal inkább a tartalmában vagy a benne felszínre törő érzelmekben és gondolatokban áll, a formai kötöttség olykor inspiráló is lehet. Bár nem ez teszi ki az eddigi munkásságom nagy részét, magam is írtam szabadverseket, és azt tapasztaltam, hogy fegyelem, egy másfajta kötöttség kell ehhez a műfajhoz, éppen azért, hogy ne szaladjon el velem a ló, legyen valami, ami keretek közé szorítja azt a mondanivalót, ami egy versben kifejezésre jut. Valószínűleg alkati kérdés ez, de szeretek keretek között szabad lenni.

– A Fogadó a senkiföldjén című előző verseskötetedben a magyar irodalomban legalábbis egyedülálló módon science fiction-elemeket vegyítettél a lírai alkotásokba, a mostani könyvedben pedig a sci-fi mellett a film és a víz is erőteljesen megjelenik. Hogyan találkoztak ezek a leitmotívumok egy kötetben?

– Ha már a közéleti költészet – néha aggódtam is a harmadik kötetem motívumvilágát elnézve, nehogy ökológiai vagy zöldpárti versekként azonosítsák a vízzel kapcsolatos verseimet. A habitusomból, érdeklődési körömből fakad, hogy éppen ezek a motívumok uralják a könyvet, mindenki abból dolgozik, amije van.

Nagyon sok sci-fi regényt, novellát olvastam, még most is szívesen olvasok ilyen könyveket, ha időm engedi. A műfaj sajátja, hogy úgy lehet gondolkodni az emberi életről, az emberi kondícióról, sorsról, hogy ezt eltávolító módon a szerző belehelyezi a jövőbe vagy valamiféle elképzelt jelenbe, esetleg elképzelt múltba, ez pedig keretet is ad az egésznek, de szabadságot is.

A fantasztikum a legteljesebb kibontakozási lehetőséget adja a képzelet számára, ez pedig a költészet esetében nagyon fontos, hiszen az is egyfajta fantasztikum. Voltak olyan ambícióim is, hogy sci-fi elbeszélő költeményt fogok írni, de sajnos letettem róla. A film is úgy jött be, hogy nagy filmrajongó vagyok, az egyetemen filmet is studíroztam, ezek a hatások pedig nem hagynak érintetlenül.

Megtanultam kicsit filmszerűbben, képszerűbben látni a világot. Másrészt a mostani kötetben a filmes téma mindig összekapcsolódik Kolozsvárral, a kolozsvári némafilmgyártás aranykorával – ez szerintem nagyon fontos időszak, amit helyére kellene tenni a filmtörténetben is. A verseimben gyakorlatilag egy filmbéli Kolozsvár szerepel.

– A Fogadó a senkiföldjén egyfajta úton levést sugall, míg a Vízimoziban hol arról olvasunk, hogy Erdélyt a Holdra költözteted, hol egy kialakulóban lévő emberi társadalomról, amely a víz alatt rendezkedik be éppen. Tehát ez a harmadik kötet a megérkezést, egy új terület belakását, „a szállásterület berendezését” írja le. Hova utaztál ebben a két könyvben, és hova érkeztél meg?

– Inkább azt mondanám, hogy a megérkezés lehetőségeit keresem, kérdés, hogy egy űrbéli környezet vagy a Hold elfogadható célpont-e az ember számára. Az, hogy Erdély helyét egyelőre a Holdon találtam meg, az nem azt jelenti, hogy megérkeztem, hanem hogy a keresés kiterjedt még távolabbi helyek és dimenziók felé.