Drive: a melankólia és az erőszak filmje

A film eredettörténete szerint ugyanis a dán Nicolas Winding Refnt nem a producerek kérték föl, hanem – rajongójaként – az általuk a mozi főszerepére kiválasztott Gosling környékezte meg. A megállapodás létrejöttével pedig mindketten jól jártak: Gosling egy kitűnő filmszereppel, Refn pedig egy cannes-i rendezői díjjal lett gazdagabb.

A film alapjául James Sallis 2005-ös regénye szolgál, amelynek főszereplője nappal autós kaszkadőrként dolgozik, és egy autószerelő műhelyben is kisegít, éjszaka viszont rablóknak vállal bérfuvarozást szigorú feltételek mellett. Az alapszituáció természetesen a filmben is ez – a Gosling alakította sofőr faarccal végzi a dolgát, akár arról van szó, hogy egy forgatáson rendőrautóval bukfencezzen, akár arról, hogy bűnözőkkel a hátsó ülésen meneküljön az üldöző járőrkocsik elől. Higgadt profizmusát, a napi rutint semmi sem képes megzavarni – mindaddig, amíg fel nem bukkan Irene, a fiatal nő, aki hétéves fiát egyedül kénytelen nevelni, mivel férje börtönben ül. A két magányos szereplő között lassan bimbózni kezd a románc, és már majdnem azt hihetnénk, hogy amolyan szociojellegű alkotással van dolgunk, amelyben a társadalom perifériájára szorult, kilátástalan helyzetben lévő karakterek viszonyrendszerét, a kitörés reménytelenségét boncolgatják, amikor a nő férje kiszabadul a börtönből, és kiderül, hogy egy gengszterrel szembeni adóssága miatt újabb rablást kell elkövetnie. Az Irene-t és kisfiát megkedvelő főhős ismét elvállalja a fuvarozói szerepet – a rablás azonban balul sül el, és innentől kezdve a lassan, kimérten zajló történet hirtelen brutális erőszakorgiába fullad.

Persze Refn korábbi műveit ismerve ez nem meglepő – a Pusher vagy a Bronson is kemény gengszterfilm, és a pszichedelikus, látomásszerű jeleneteket felvonultató vikingfilm, a Valhalla Rising is tobzódik az erőszakban. Téved ugyanakkor, aki azt hinné, hogy gore-filmről van szó: a Drive éppen attól erős, hogy nem, vagy csak szemvillanásnyira mutatja meg a nyers erőszakot. A lényeg rendszerint a kamera látószögén kívül történik, de pontosan ettől válnak gyomorszorítóvá a durvább jelenetek. (Ilyen, amikor csak sejtjük, hogy a főszereplő a liftben éppen péppé tapossa egy gengszter fejét.)

Maga a történet és a karakter amúgy a hetvenes évek klasszikus gengszterfilmjeit idézi, a szereplők mintha csak egy akkoriban készült mozi celluloidszalagjáról léptek volna le – miközben a főhős egy másik klasszikus zsáner, a western karaktertípusát, a magányos igazságosztót idézi, akiről nem tudni, honnan jön, és azt sem, hova tart, azonban kellőképpen elszánt és kegyetlen ahhoz, hogy sejtsük: nem ismer szánalmat, miközben rendet rak a rosszfiúk terrorizálta kisvárosban. Saját testi épségével természetesen nem törődik: akárcsak kaszkadőrként, a valós életben is vállalja mások helyett a kockázatot, még úgy is, hogy fegyvert elvből nem használ.

Bár Refn saját bevallása szerint az 1968-as Bullitt – San Franciscó-i zsaru című film volt a Drive egyik inspirációs forrása, számos egyéb alkotás elemei is föllelhetők, a Tarantino-filmektől az Old boyig.
A Drive képi világa és szerkezete sajátos ellentétekre épül: a hosszú, jellegzetes színvilágú, már-már melankolikus snitteket a hirtelen kirobbanó erőszak jelenetei váltják, fokozva a feszültséget – egészen a talán kissé meghökkentő, de a melodrámát jó érzékkel elkerülő végkifejletig. n Balogh Levente

Drive – Gázt! (Drive, amerikai akciófilm, 100 perc, 2011). Rendezte: Nicolas Winding Refn. Producer: Gigi Pritzker, Marc Platt. Szereplők: Ryan Gosling, Carey Mulligan, Ron Perlman, Albert Brooks, Oscar Isaac, Cesar Garcia, Christina Hendricks. Írta: Hossein Amini. Kép: Newton Thomas Sigel. Zene: Cliff Martinez. Értékelés az 1-10-es skálán: 9