Don Juan elmaradt vacsorája

A Franciaországban élő német rendező legutóbbi kolozsvári munkája, a 2010-ben bemutatott Mértéket mértékkel is négyórás volt, az azonban érzésünk szerint ennél jobban sikerült. Az (egyik) oka ennek talán az lehet, hogy míg az akkori témától – a hatalom önkénye, az igazságszolgáltatás tehetetlensége, a bűnösök uralma, a kisember eltiprása – természetét tekintve könnyebb volt eltávolodni, hogy aztán távolabbról szemlélve teljesebb képet tudjon a nézőnek is mutatni az alkotó, addig jelen esetben nem ment az eltávolodás.

„Egy nagy ember története, aki szembenéz a halállal, mégsem adja fel” – mondja a történetről a rendező az előadás dramaturgjának, Biró Eszternek adott interjúban. Majd később arról beszél, hogy a fiatalság elvesztése is egy tapasztalat, mint a halál – egyszer mindkettővel szembe kell nézni. Don Juanról pedig ezt mondja: „Azáltal létezik, hogy tud csábítani, minden szörnyűséget csábításon keresztül visz véghez.” Don Juan tehát a csábítással, a nőknél elért újabb és újabb sikerekkel próbál bizonyítani magának, és próbálja meg értelmetlen módon tagadni a halált, hogy ne kelljen szembenéznie Istennel, akit szintén tagad. Ugyanúgy, ahogy – saját bevallása szerint – Matthias Langhoff is tagadja Istent.

Mindezen részleteket figyelembe véve arra kell gondolnunk, hogy a rendező olyannyira azonosult a munka során az általa színpadra állított dráma főhősével, hogy képtelen volt higgadt távolságtartással irányítani a színpadi történéseket, ő maga is benne élt az előadásban, ettől pedig a nézőnek egy idő után az az érzése támad, hogy széthull az egész. Ami azért sajnálatos, mert részleteit tekintve a produkcióban számos kiváló ötlet és remek színészi alakítás van, csak így együtt mindez túl sok.

Ez a zsúfoltság abból is adódik, hogy a rendező megpróbálta összehozni Moliere darabját – amelyet egyébként fércműnek tart, pusztán a téma miatt választotta – Mozart Don Giovanni című operájával – amelyet korábban már megrendezett –, amelyből több áriát is hallhatunk a színészek előadásában. Ezzel önmagában nincs is gond, hiszen szeretjük, ha a kiváló hangú kolozsvári színészek énekelnek – ezúttal (is) Kató Emőkét emelnénk ki elsősorban e tekintetben –, mindazonáltal e zenés betétek is minduntalan megakasztják a cselekményt, így éppen az lesz belőlük, amitől a rendező is tartott: „esztétikai töltelék”.

A díszlet, akárcsak a Mértéket mértékkel esetében, ezúttal is rendhagyó és „mozgalmas” – a Pethő Anikót ért szerencsétlen baleset nyilván nem az előadást minősíti –, a Don Juan szolgáját, Sganarelle-t alakító Bíró József pedig vitathatatlanul az előadás egyik kulcsfigurája, remek alakításának is köszönhetően. A címszerepet játszó Hatházi András a bemutatón hátsérülése miatt csak „félgőzzel” tudott játszani, de még így is hiteles volt – a képmutatásról szóló monológja a produkció egyik kiemelkedő momentuma. Mindent egybevetve a legelső megállapításunkhoz jutunk vissza. Egy feszes, másfél órás előadás és nagyobb távolságtartás jobb lett volna e témában. n Varga László

Don Juan ünnepélyes vacsorája – Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2013. Szerző: Moliere. Rendező és díszlettervező: Matthias Langhoff. Dramaturg: Biró Eszter. Főbb szereplők: Hatházi András, Bíró József, Kató Emőke, Viola Gábor, Szűcs Ervin.