Díj Limpopónak

A könyv főszereplője Limpopo, a strucckisasszony. Mikor és miért kezdték el foglalkoztatni a struccok?

Eredetileg a gyerekeimnek mondott esti meséim főhőse volt a strucc, aki vissza szeretné szerezni a repülés adományát a struccok nemzetségének. A történet állatmeseformában egyaránt szól a szabadság igényéről, a lélek megtalálásának a parancsáról, az identitás imperatívuszáról és a haza megtalálásának belső kényszeréről. El is felejtettem, hogy a gyerekeimen kívül bárki másnak is említést tettem volna erről, most viszont úgy hozta az élet, hogy a díj átvételekor elhangzott laudációt Dorin Tudoran költőbarátom mondta, aki már több mint húsz éve Amerikában él, és ő emlékezett arra, hogy már a nyolcvanas évek közepén egyik beszélgetésünkkor említettem a struccmetaforát.

A szabadság, a „ki vagyok én?” kérdés, a szárny, amellyel nem lehet repülni – mind olyan témák, amelyekről a kiskamaszok is gyakran írnak.

A lelkületem kamaszos, sőt gyermeteg ma is, ezért jelenik meg ez az érzület. Nem tartom magam regényíró alkatnak, és mostanában nem is volt ilyen becsvágyam, hogy a közel harminc éve írott és csak részleteiben fennmaradt regényem után még egyszer a regényformával próbálkozzam, de az Irodalmi Jelen két évvel ezelőtti regénypályázata kihívás volt, és ez adta az impulzust, hogy a könyv végül megíródjon.

A Limpopo tehát regényként íródott?

Egyértelmű, hogy nem egy klasszikus regényforma, de nem is akartam azt írni. A pályázat kiírása idején tudatosult bennem, hogy a strucctéma, amit én évtizedekig magamban dédelgettem, most valahogy a levegőben van. Ezt igazolja, hogy 2007-ben, néhány hónappal a Limpopo megjelenése után Viktor Jerofejev is írt egy hasonló témájú könyvet, amely Moszkvában jelent meg. Úgy látszik, bizonyos korokban egyes szimbólumok olyan erővel szólalnak meg, hogy a világ különböző kultúráiban ezek egyfajta esztétikai parancsként működnek.

A „divatnak” ellentmondva lineárisra szerkesztette a regény cselekményét.

A könyv százötvenegy lazán összefűzött részecskéből áll, amelyekből lassan kirajzolódik a cselekmény. Először csábított a gondolat, hogy a modern regénytechnikák követelményeinek megfelelően teljesen összeziláljam ezeket a részeket, és az olvasóra bízzam az időrendiség megtalálását, de végül a történetvezetés szempontjából a leghagyományosabban írtam meg. A kritikusok gyakran boncolgatják a könyvbeli intertextuális utalásokat, a költői nyelvezetet, a szatírát, amelyet vállalok, de a könyv alapvetően abba a vonulatba illeszthető bele, amelyet számomra Swift, Exupery és Caroll írásai jelentenek. Talán nem is a regénnyel, hanem velem rokon az a vonulat, amely a Guliverrel kezdődik és A kis herceggel, az Alice Csodaországban és Alice Tükörországban történetekkel folytatódik, de valamelyest hozzátartozik a Micimackó és újabban Kurt Vonnegut életműve is.

Az Alice-történetekhez és a Micimackóhoz hasonlóan Limpopót szívesen látná viszont rajzfilmben, színpadon vagy bábszínházban?

Eredetileg nem állt szándékomban, de mostanában többek biztatására elkezdtem gondolkodni ezen. Egy Walt Disney típusú rajzfilmben semmiképp nem tudnám elképzelni, esetleg egy olyan világban, mint amilyen Jankovics Marcell rajzfilmművészetében jelenik meg. Egy színpadi változat elkészítésére is felkértek, de egyelőre még csak fontolgatom a tervet.

A Limpopo-bemutatók plakátjain általában azt ígérik, hogy a közönség megtudhatja a szerzőtől, hogy kicsoda Limpopo, aki fiatal strucckisaszszonyként áll előttünk, de kérdéseiben néha olyan, mint egy kisgyerek, máskor meg bölcs öreg nénike szemével mutat meg dolgokat.

A regényben hangsúlyos a világ megismerésének és megmagyarázásának igénye is: bármely tudat megpróbálja a számára koherens logika mentén elrendezni és áttekinthetővé tenni a körülötte levő jelenségeket. A barokk irodalmak óta ismerős vadember toposzához nyúltam vissza, és megpróbáltam nyomon követni, hogy „az idegen” hogyan látja, és hogy ítéli meg azt a civilizációt, amibe belekerült. A regény főhőse csak saját kivételes intelligenciája révén lépi át az állati és nem állati világ határát, és rögtön szembesül ezekkel az ősbölcseleti kérdésekkel, amelyeket megpróbál a maga módján megválaszolni. Megpróbáltam ábrázolni azokat a konfliktusokat is, amelyek minden társadalomban megjelennek, ha valaki a közösség elfogadott és hagyományos rendjét meg akarja változtatni, még akkor is, ha ez a rend mindannyiuk számára nyilvánvalóan a pusztulás felé tart.

A Limpopót némely könyvnépszerűsítő internetes oldalon „szórakoztató, humoros irodalom” címkével ajánlják az olvasók figyelmébe. Azzal együtt, hogy tényleg lebilincselő humora van a könyvnek, ez meglepő, mert kegyetlen dolgokról is szól. Például az egyik szereplő Erdélyi Bella, az aranyhal, aki tizennyolc másodpercenként felejt, csak első olvasatra vicces, tulajdonképpen egy egész tragédiát is megjelenít.

A szöveg a saját sorsát éli, a szerzőnek már nincs beleszólása abba, hogy mi történik vele a továbbiakban, vagy miként értelmezik az olvasók, csupán kommentálhatja azt. A felejtés viszont fontos kulcsszó a regényben. Számomra az egyik legmegrázóbb élményt és drámai felismerést jelenti, hogy milyen pusztító munkát végez a felejtés bármely emberi közösségben. A felejtés azt a valóságot is szétzúzhatja, amit ketten együtt éltek meg, utólag különbözőképpen idézik fel, ha emlékeznek rá egyáltalán, de a felejtés még az azonosságélménytől is megfoszthat bennünket.

Limpopo mondja a regényben: „Az, aki kimondta a világot, rólam is tudta, hogy mit akart általam mondani”. Itt nem lehet véletlen a múlt idő. A teremtő is felejt?

A heideggeri létbevetett ember gondolatától már csak egy lépés a létben ottfelejtett teremtmény gondolata. Ha a felejtés univerzális törvény, félő, hogy a teremtőre is érvényes.

Bonczidai Éva