„Csodálatos emberekkel találkoztam”

– Egy korábban megjelent interjúban az írók közéleti szerepe kapcsán ön arra hívta fel a figyelmet, hogy húsz évvel ezelőtt Magyarországon öt-hat író is kulcspozícióban volt, de ma már egyetlen írót, költőt sem találunk ilyen helyzetben. Az erdélyi magyarság két fontos személyisége viszont Markó Béla költő és Tőkés László református püspök, egyházi és történeti író. Mivel magyarázható ezt?
– Ezt az állapotot a szükséghelyzet szülte. A rendszerváltáskor Romániában nem volt politikai kultúra, és ez fokozottan igaz az erdélyi magyarságra nézve. Amíg egy politikai kultúra kialakul, addig olyanoknak kell ezzel foglalkozniuk, akik valamilyen módon közel állnak ehhez. Magyarországon ez úgy történt, hogy először egyes értelmiségiek pártokhoz csatlakoztak, később viszont eltávolodtak nemcsak a pártoktól, de a közélettől is. Amikor az értelmiség még benne volt a közéletben, bizonyos függetlenséget kívánt volna megőrizni, de a pártok ezt nem engedték meg. A fiatal művésznemzedék egyáltalán nem érdeklődik a politika iránt, ezért ma már nincsenek ilyen átfedések.

– A magyar irodalmat sokan ma főként az Esterházy–Kertész–Konrád–Nádas „négyesfogattal” azonosítják. Ön sokat tartózkodik külföldön, ott az erdélyi magyar írók közül számon tartanak-e valakit?
– Igen. Szerintem Sütő Andrásról és Szilágyi Istvánról sokan tudnak, ismerik és elismerik őket.

– A marosvásárhelyi beszélgetés során elhangzott, hogy 1975-ben már járt Erdélyben, és az akkori élményeket feldolgozó szövege hamarosan napvilágot lát. Milyen volt ez a tapasztalat, és hol lehet majd olvasni erről?
– Csodálatos emberekkel találkoztam. Az akkori helyzet kilátástalan és embertelen volt, de az emberek, akik megélték azt, vagy legalábbis azok, akikkel én találkozhattam, rám nagyon jó benyomást tettek. Például amikor megjelentem egy svéd és francia újságíróval, Kallós Zoltán jöttünkre összetrombitálta a tanítványait, és én vállaltam fel a tolmács szerepét. Nagy munka volt, mert nagyon fontos dolgokat kellett lefordítanom, hiszen a fiatalemberek komoly méltósággal és nagy tárgyi tudással ismertették az itteni helyzetet. Az erről szóló írás a pécsi Jelenekor című folyóirat decemberi számában fog megjelenni. Máthé Éva

Saját halálról – élményszerűen

Nádas Péter író volt a marosvásárhelyi Látó folyóirat Irodalmi Színpadának vendége, akivel Láng Zsolt szerkesztő valódi színpadi díszletek között beszélgetett az életről, a halálról, az alkotásról, a nyelvi kifejezhetőségről, a nyelvek sajátosságáról és sokféleségéről. 2001 óta, Nádas Péter Saját halál című írásának első megjelenésétől kezdve számos elismert irodalmár értekezett a műről, amely később képeskönyvként is megjelent, és Forgács Péter rendezésében nemrég a filmvászonról is visszaköszönt, ezért indokoltnak tűnhet, hogy a csaknem másfél órás marosvásárhelyi beszélgetés jelentős része is e sokat vitatott mű körül forgott. 1993-ban, egy kora nyári délutánon az írót szívinfarktus érte, melynek következtében három és fél percre a klinikai halál állapotába került – ezt a nem mindennapi élményt kísérli meg objektívan bemutatni a Saját halál.

Valami olyasmit kellett leírni, aminek nincs nyelve, amire nincsenek szavak, ami ebben a nincs-állapotban volt – magyarázta Nádas, aki szerint nem helytálló az elképzelés, miszerint ilyenkor az egész élet lepereg az ember szeme előtt, mert a folyamatnak nincs eleje és vége, és ő tulajdonképpen a születését élte át újra. A Saját halál albumszerű kiadásában ízelítőt kaphat az olvasó a korábban fotográfusként is tevékenykedő író egyik érdekes kísérletéből is: Nádas egy éven át mindennap lefényképezte a gombosszegi kertjében álló óriási vadkörtefát. Ezekből a fotókból tárlatot állított össze, egy részük a Saját halál-kötetet illusztrálja, és a mű filmváltozatában is fontos szerepet kapott a vadkörtefa.