Caligula: az értelmetlenség misztériuma

 „Ha az előadás eléggé koherens és erős, akkor várhatóan a hatása is ellentmondásos. Vagyis bár egy fájdalmas és kétségbeesett történetet mesélünk el, a hatás mégis az ellenkező lesz” – vallja a rendező az előadás műsorfüzetében Visky András dramaturg kérdéseire válaszolva. Kétségtelen, hogy az előadás olyan húrokat pendít meg a nézőben, amelyek valahol nagyon mélyen rezonálnak, és még az olykor élesen kiütköző disszonancia sem zavaró.

Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy az előadás eléggé koherens, és van annyira felkavaró, hogy ambivalens érzéseket keltsen. Nem feltétlenül magával az előadással, hanem a főhőssel kapcsolatban, és itt elérkeztünk a második és az utolsó kérdéshez. „Furcsa, ha nem ölhetek, magányosnak érzem magam” – mondja elmélázva Dimény Áron, az előadás címszereplője olyan természetességgel, mintha csak annyit mondana, „elfogyott a cukor”. Borzongató, felkavaró, mintha nekünk mondaná, mintha minket akarna megölni, és mégis szimpatikus. Kiállít a szikla peremére, meglök, de mi mégis rámosolygunk. És bármennyire is ellenkezünk, egyre jobban megkedveljük ezt az őrültet, és megkockáztatom, azzal, hogy már a megjelenésében is bizalmat keltő Diményt választotta a szerepre, a rendezőnek éppen ez volt a célja. Dimény Áron pedig végre megkapta a szerepet, amiben kibontakozhat, amiben valósággal szárnyalhat. Parádézó, bohóckodó, affektáló, őrjöngő, elkeseredett, egyre megy, milyen rendezői instrukciókat kap, hitelesen alakítja.

És Măniuţiu Caligulája valóban értelmet akar keresni az őrületben, „az értelem hiányát az élet legnagyobb misztériumává akarja változtatni” – hogy ismét a rendező szavait idézzük, ebben az előadásban a szeretett testvér, Drusilla – e feldolgozásban szó sincs vérfertőző viszonyról – elvesztése az értelem elvesztésének jelképe csupán, korántsem kiváltó ok. Hóbortjait, eszement mészárlásait, zsarnokságát filozófiává emeli, az undor filozófiája ez, magát istennek tartva mindenkit megvet, és mégis szimpatikus. Hű embere, Helicon (Molnár Levente) és szerelme, Caesonia (Kézdi Imola) pedig a végsőkig elmennek vele. „A pályám csúcsa lenne” – mondja Caligula Caesoniának, amikor arról elmélkedik, mi lenne, ha őt is megölné. És a nő, aki szerelmét minden őrült hóbortjában segíti „az áldozat megtestesítője” lesz. Az értelmetlenség misztériumát azonban nem lehet sokáig fenntartani, hiába lesz Caliguláé a hold, a rabruhában, tarkóra tett kézzel reszkető alattvalók későn bár, de végül fellázadnak, és a zsarnokság „történelemmé lesz”.

Ha valaki, aki nem látta az előadást, azt hallja, hogy a díszlet egy játszótér elemeiből van felépítve, ezt mondhatja: „Micsoda közhelyes megoldás”. Az, hogy a történelem az őrültek játszótere, valóban nem új gondolat, de e produkció esetében megint csak ezt mondhatjuk: „és mégis”. Adrian Damian díszlete egy játszótér elemeiből építkezik, és mégis a barbár kegyetlenség sugárzik belőle, már amikor belépünk a nézőtérre, Şerban Ursachi zenéje pedig tovább fokozza ezt az érzést. Egy szimpatikus tömeggyilkos, egy rémítő játszótér, az értelem keresése az értelmetlenségben. Ennyi ellentmondás után az sem meglepő, hogy a néző erőt meríthet a reménytelenség előadásából.

Caligula – Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2011. Szerző: Albert Camus. Rendező: Mihai Măniuţiu Dramaturg: Visky András. Díszlet: Adrian Damian. Zene: Şerban Ursachi. Szereplők: Dimény Áron, Kézdi Imola, Molnár Levente, Bodolai Balázs, Váta Loránd, Sinkó Ferenc, Keresztes Sándor, Salat Lehel, Szűcs Ervin, Orbán Attila, Köllő Csongor, Balla Szabolcs, Kántor Melinda