Búcsú a lázadótól

Csakhogy 1935-ben rengetegen születtek, ’56-ban egész évfolyam szerzett földrajz-földtan szakos diplomát Kolozsváron, a háromszéki gyerekeket is sokan tanították földrajzra az elmúlt fél évszázadban, írtak könyveket, tanulmányokat, de még a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak is több igazgatója volt az idők során. És az is igaztalanul kirekesztő állítás lenne, ha egyetlen személy nevéhez illesztenénk csupán a közösségéért folyamatosan tenni akaró jelzős szerkezetet. Mert az életrajzi-szakmai adatok ugyan fontos jelzőkövei egy élet kanyargásának, mögülük azonban csak itt-ott sejlik elő az ember. Aki a néhai Kónya Ádám volt.

Például a rövidnadrágos-bakancsos tanár, akinek nyomában nemzedékek kígyóztak a hegyi ösvényeken történelmi emlékeink vagy honos gombafajtáink megismerése felé. Ezek az ismeretszerző expedíciók ezrek számára világították meg a használható, az alkalmazható tudás elsődlegességét. Kónya Ádám polihisztori tudástengeréhez kövek, épületoromzatok, hegycsúcsok és források, vagy a Székely Nemzeti Tanács jelképévé intézményesült aranysávos-kék lobogó szolgáltak szemléltető eszközként, környezetünk, mindennapjaink ténylegesen vagy szimbolikusan élő elemei.

Mindannyiunk kényelmetlen, kérlelhetetlen lelkiismereteként élt közöttünk. A Székely Nemzeti Múzeum „önkényes” névvisszaadójaként történelmet írt. Látványosan tiltakozott, ha kellett hozzá nem értő módon elvégzett városképmunkálatok ellen. Nem tétovázott egyértelműsíteni politikai nézeteit egy olyan korban, amikor a hivatalos kurzushoz való kritikus viszonyát sokan és szívesen bélyegezték öregember rigolyájaként. Pedig csak a gondolkodó, s ezáltal közössége iránt felelősséggel viseltető ember figyelmeztető, példát mutató hite lobogott, szárnyalt akkor is, ha botjára támaszkodva beszélgetett a Híd utca lakóival.
Kónya Ádám halálával Erdély egyik utolsó emblematikus személyisége lépett át az örökkévalóságba. És mi már soha nem fogjuk megtudni, mit veszítettünk.