Brazíliai sztorik bánsági magyar szereplőkkel: Keresztes Péter rendező az általa készített dokumentumfilm-sorozatról

Egyik történet követte a másikat

Keresztes Péter elmesélte, hogy tulajdonképpen az egyik történet követte a másikat, mivel miután elkészült az első riport, amit közzétett egy Facebook-csoportban, egy hozzászólás révén talált rá második kisfilmje főszereplőjére. A távoli téma kapcsán az internet különösen nagy segítséget jelentett, nemcsak az alanyok felkutatásában, hanem az interjúk, beszélgetések lebonyolításában is. A filmes azt is hozzátette, hogy keresi a további történeteket, és hogy már a konzulátustól is kapott egy listát a Brazíliába elszármazott bánsági és Arad környéki magyarokkal, akikkel esetleg felvehetné a kapcsolatot.

A három dokumentumfilm a járványidőszakban készült el, és ennek kapcsán a rendező kiemelte, hogy a világjárvány miatti változások számára egy nagy löketet és lehetőséget adtak, tulajdonképpen ennek az időszaknak köszönhetően vált elfogadottá, hogy skype-os, zoomos interjúk szerepelnek akár egy tévében leközölt anyagban, akár egy ismeretterjesztő vagy dokumentumfilmben. Másfelől a járvány előtt nagyon sok helyi téma, helyi esemény volt, ami lefoglalta a tévéseket, filmeseket, ám az elmúlt másfél évben ez is nagyon megváltozott, néha nagyon kellett keresgélni a témákat.

„Kellett egyet lépni. Tulajdonképpen az egész világ meglépte, hogy most már szinte bármely tévé felvállalja azt, hogy például Skype-on végez interjút. Most már ez nem probléma” – ismertette a rendező. Hozzátette, hogy a technika ilyen típusú használata okozott izgalmat, stresszt is az interjúalanyok számára, akik egyébként is zavarban voltak, hiszen bensőséges családi történetekről kellett mesélniük, vagy egy olyan nyelven, amelyet rég beszéltek, vagy rosszul beszéltek, vagy épp számukra is idegen nyelven. Keresztes Péter felidézte, hogy néha voltak apróbb nehézségei: például nem volt könnyű, hogy megértesse egy-egy idős emberrel, hogyan állítsák be megfelelően a kamerát. Alapvetően ha egy interjú alatt volt jó kép és hang, annak már örült, és sikeresként könyvelte el azt.

– fogalmazott a filmes szakember.

Természetesen az interjú nyomán portugálul értők, beszélők segítségét is kérte, így Eloisa története helyes fordítást kapott.

Ugyancsak ehhez a dokumentumfilmhez kapcsolódik egy másik, a közösségi médiához, illetve az internet adta lehetőségekhez kötődő szál is, ugyanis Keresztes Péter a több mint harmincezer tagot számláló Régi fotók Erdélyben nevű csoport segítségével találta meg egy homályos, alig látható fotó jól látható éles eredetijét. A filmes elmesélte, hogy több munkája során is segített az említett csoport, szinte csodával határos módon talált emlékekre, információkra.

Keresztes Péter azt is elmesélte, hogy bár rövid, 15–20 perces filmeket készített, mindegyik mögött alapos, több hónapos kutatómunka áll, hiszen az interjúalanyai sok olyan történetet meséltek el, melyekre csak halványan emlékeztek, vagy amelyek csak a „családi legendáriumban” maradtak fenn, szüleikkel, nagyszüleikkel történtek meg, így fontos volt a hitelességüknek utánajárni.

Keresztes Péter igyekezett interjúalanyai családfáit minél részletesebben rekonstruálni, anyakönyvi kivonatokat keresett, nevek írásmódját pontosította. Azt is elmesélte, hogy néha nagyon hasznos tud lenni az ilyen alapos munka, mert tévedésekre derít fényt: Litsek Ákos, a „második” bánságiak Brazíliában tematikájú filmjének főszereplője például úgy tudta, hogy a nagyapja nyitotta Temesvár első gyógyszertárát, de ez az információ valótlannak bizonyult.

A bánságiak vonatkozásában még bonyolultabb a kérdés, hiszen a század első felének történelmi fordulatai nyomán voltak olyan emigrálók, akiket magyarként, voltak olyanok, akiket románként regisztráltak, és ma már nagyon nehezen kinyomozható, ha esetleg romániai magyarokról van-e szó a nyilvántartásokban.

A téma kapcsán Keresztes Péter alapos kutatást végzett: a magyar jezsuitákról, a ’48-as honvédekről, akik a távoli országban kezdtek új életet, sőt még magyar örömlányokról is, akik Dél-Amerikában próbáltak szerencsét. Ám ő ezeket a témákat csak érintőlegesen említette, hiszen elsősorban olyan családokkal, történetekkel foglalkozik, melyek tagjai, szereplői még élnek, maguk is tudnak történeteket, anekdotákat mesélni. Azt is megtudtuk, hogy akárcsak Magyarország más területeiről, a Bánságból és Arad környékéről is nagyon sok katona vándorolt ki, mondhatni menekült Brazíliába az első és második világháború után egyaránt: vagy a jobb élet reményében, vagy megtorlástól, az ÁVH-tól, a Szekuritátétól, a kommunistáktól tartva.

Kíváncsi rá a bánsági közönség

A filmek utóélete kapcsán felidézte, hogy a hazai, elsősorban bánsági közönség viszonyulása nagyon pozitív volt, értékelték a filmeket.

Azt is megtudtuk, hogy elküldte több hivatalos brazíliai e-mail-címre, valamint Facebook-csoportokban is megosztotta, de mivel ezek a csoportok nem túl aktívak, nem kapott tömeges visszajelzést. Bár látszólag online nem aktív a brazíliai magyarság, Keresztes Péter ismeretei szerint az ottani közösség nagyon tevékeny, összetartó; van két cserkésszövetség, létezik magyar katolikus misszió is, valamint egy Magyar Ház is São Paulóban.

– mondta Keresztes Péter, hozzátéve, hogy Litsek Ákostól több olyan információt megtudott, fényképet kapott, melyek egyéb helytörténeti kutakodásait is segítik.

A Litsek család kapcsán azt is megosztotta a filmes szakember, hogy bár a dokumentumfilmbe nem kerültek be, de több jó anekdotát, a családi legendáriumban szereplő történetet is megismert: az egyik szerint, amikor a magyar koronát „megszöktette” a kormány Budapestről az 1848-as forradalom nyomán a Habsburgok elől, és elásták Orsován, akkor az is felmerült, hogy Litsek Ákos nagyapja mint Krassó-Szörény megyei nemes rejtse azt el, ám ő nem vállalta ezt, távol akart maradni minden olyasmitől, ami a családját bajba keverheti. Keresztes Péter szerint ez a történet is jól szemlélteti, hogy milyen sok „jó sztori” lapul, melyekről ma már nagyon nehéz, néha szinte lehetetlen kideríteni, hogy igazak-e, de amelyek a feledés homályába vesznek, ha azok, akik ismerik, nem mesélik el őket.

A filmek szereplői között voltak olyanok, akik meglátogatták a saját, esetleg őseik szülővárosát, szülőföldjét: többnyire kíváncsiak, érdeklődnek a térség iránt. Voltak olyan esetek is, hogy a filmhez készült interjú a család számára is feltárt elfeledett, el nem mesélt történeteket, életepizódokat.

– tárta fel a rendező. A filmes azt is felvillantotta, hogy következő filmjében egy fénykép erejéig meg szeretne mutatni egy óceánjárót is, amivel az emberek Brazíliába utazhattak. A kiindulási pontot Fiume vagy néha Hollandia jelentette, ahova még el is kellett jutni. Az utazás drága volt, de lehetett a tengeren, illetve az óceánon túlra – többek között Brazíliába – szóló jegyet nyerni is, tulajdonképpen tombolaszerű rendszerben.

Brazíliában a század elején volt magyar sajtó is, ami szintén egy hasznos és izgalmas forrás a kutatóknak, a bedigitalizált sajtótermékek újabb történeteket jelenthetnek a kíváncsi rendezőnek is.