Bodor Ádám Csíkszeredában: nem körülményfüggő a boldogság

Bodor Ádám Kossuth-díjas íróval találkozhatott a csíkszeredai közönség szerda délután a Kájoni János Megyei Könyvtárban. A kolozsvári születésű, Magyarországon élő szerzőt Murányi Sándor Olivér író, a beszélgetőtárs hívta meg a Székelyföldre. Egy nappal korábban Kézdivásárhelyen, csütörtökön pedig Székelyudvarhelyen beszélgetett a két író a Hosszú távú előrejelzés elnevezésű, éves megszakításokkal szervezett sorozat keretében.

A név mágikus kisugárzása

Írásművészetének kulisszatitkairól is kérdezte a beszélgetőtárs Bodor Ádámot. Mi a gyakoribb: először a szereplők neve, vagy maga a történet születik meg? – tette fel a kérdést Murányi. A szerző regényeiben, novelláiban szereplő alakok, mesébe illően groteszk figurák nevei különleges, egzotikus hangzásúak (a világító hajú Bebe Tescovina, vagy Mustafa Mukkermann, Bobadilla), olykor beszélő nevek. „Nagy általánosságban úgy van, hogy név nélkül aligha képes elindulni egy történet. A névből mágikus kisugárzást érzek, és ha kitalálok egy nevet – ami egyszerűen felötlik bennem – akkor képileg és és viselkedés tekintetében is mintegy látom magam előtt. A név tulajdonságokat hordoz\" – mutatott rá Bodor Ádám. Hozzátette, az is megtörténik, hogy egy hely, környezet, hangulat képes elindítani a történetet, ilyenkor a kibontakozás során spontán keletkezik egy-egy név is, ha pedig nem illik a név a fiktív környezethez, akkor valami baj van, és elveti.

Az értekező próza, a recepció, a kritika témakörét is boncolgatták a beszélgetőtársak. „A kritikusi foglalkozás is egy a sok közül, ez a dolguk, hogy kritikát írjanak. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy tulajdonképpen – ha csak nem egy nagy tekintélyű kritikusról van szó – formálni tudnák az irodalmat. Ugyanakkor akad arra példa az irodalomtörténetben, hogy egy-egy tekintélyes kritikus hozzáállása írói pályákat szabott meg\" – fejtette ki Bodor.

Idővel a hiúság is megfakul

Az író úgy fogalmazott, a kritika része az elhallgatás is, és érdekes felfigyelni arra, hogy létezik a jelenség bizonyos írókkal szemben, a szelektivitás ismérvei pedig nagyon szubjektívek, talán irányítottak is. „Korral is jár, hogy az embert egy idő után nem nagyon érdekli a könyvek utóélete. Ahogy öregszik, még a hiúsága is megfakul\" – mondta az író. Murányi azon kérdésére, hogy melyik volt az a szakasza az életének, amikor a legelégedettebb volt, Bodor Ádám úgy válaszolt, a boldogság tulajdonság, és nem a körülmények határozzák meg.

„Az ember vagy tud boldog lenni nagyon sanyarú körülmények között is, vagy még akkor sem tud, ha gazdagság veszi körül. Ugyanez a helyzet a szabadságérzettel is. A legboldogabb és a legfelszabadultabb időszakaim a régi rendszerben voltak, amikor sikerült magamat teljesen eltávolítani a politikai, társadalmi realitások szorításából. Úgy érzem, megnyugtatóbb volt így élni, mint a polgári demokrácia nyugalmában. De persze minden időszakban akadtak jó és rossz pillanatok\" – fogalmazott az író.

A beszélgetésen szó esett Bodor Ádám és Esterházy Péter kapcsolatáról is. „A tavalyi könyvhét nyitóbeszédében, nem sokkal halála előtt Esterházy egyedül téged említett, mint írót, hogy Bodor Ádámot olvasni jó\" – mondta Murányi Sándor Olivér, aki arra kérte beszélgetőtársát, meséljen az Esterházyval való kapcsolatáról. „Nehéz erről beszélni, hiszen akiről szó van, nincs már közöttünk. Nagyon tiszteltük egymást, az ő személyisége maga irodalom volt. Távbarátság volt, de a személyes találkozásokkor nagyon jó volt vele együtt lenni. Külföldön is többször jártunk együtt. Az, hogy az utolsó nyilvános megszólalásában engem említett személy szerint, megindított\" – vallotta Bodor Ádám.

Az 1936-ban született szerző gyermek- és ifjúkorát nagyrészt Kolozsváron töltötte, ahol 1952-ben államellenes összeesküvésért öt év börtönbüntetésre ítélték (barátaival kommunistaellenes röplapokat gyártott és terjesztett). A börtönből, amelynek élményei írói világának alakulására döntő hatással voltak, 1954-ben szabadult, nem sokkal később a Református Teológiai Főiskola hallgatója lett. 1960-tól, a főiskola elvégzése után levéltárosként a kolozsvári egyházkerület levéltárában dolgozott, később szabadfoglalkozású íróként.

Magyarországra történő áttelepülése (1982) után kiadói szerkesztőként kereste a kenyerét. Első írását az Utunk folyóirat közölte 1965-ben, majd 1969-ben A tanú címmel önálló novelláskötete is megjelent. A hetvenes és nyolcvanas években az író megmaradt a kisepikai műfajoknál: karcolatok (Behavazott lábnyomok, Milyen is egy hágó?), novellák (Én, a részvétlátogató, A Zangezur-hegység) és egy-egy hosszabb elbeszélés (Az Eufrátesz Babilonnál, A részleg, Gyergyó éghajlata) fűződik a nevéhez, melyeknek legkiválóbb darabjait az először 1992-ben megjelent Vissza a fülesbagolyhoz kötet gyűjti egybe. Bodor Ádám egyik leghíresebb regénye az 1992-ben megjelent Sinistra körzet, melyet 1999-ben újabb regény, Az érsek látogatása követett. Műveit számos nyelvre lefordították.