Beszélgetés Medgyessy Éva drámaíróval

A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat által nagy sikerrel színre vitt Rekviem egy házért című dráma szerzője a kisregény és dráma után most egy forgatókönyv megírását tervezi a történetből.

– A színházból kijövet, miközben fiatal, idős a könnyeit törülgette, sokakban megfogalmazódott a kérdés: a Rekviem egy házért főszereplője, Rika mennyire Medgyessy Éva, a szerző?

– Vannak az alkotásban önéletrajzi elemek, de csak annyi, amennyit egy szerző a saját élettapasztalatából és érzelmeiből merít. Az egyes szám első személy, amelyet Rika használ, műfaji sajátosság. Tehát a mű fikció, amely tulajdonképpen novellának indult, kisregénnyé dagadt, és csak utólag lett belőle kamaradarab. Ennek az a története, hogy régi barátnőmmel, Kilyén Ilka marosvásárhelyi művésznővel beszélgetve megállapítottuk, hogy milyen mostohán bánnak a drámaírók a már nem Júlia-korú, de még szép, tartásos, érett, jó szerepekre vágyó színésznőkkel. Ilka elmondta, mennyire szeretne egy szép, mély lélektani hatással rendelkező monodrámát eljátszani. Mivel eredetileg irodalmár és színháztörténész vagyok, megkért, hogy ajánljak neki valami ilyen jellegű darabot. Akkor és ott nem jutott eszembe egy sem, de elmondtam, hogy én írtam egy olyan epikus művet, ami még kézirat formájában a fiókomban áll, és ha fantáziát lát benne, talán érdemes lenne dramatizálni és színpadra állítani. Elolvasta, tetszett, de akkor még voltak bizonyos aggályai amiatt, hogy ezt a sokszereplős történetet egyetlen ember miként tudja hitelesen és hatásosan színpadra vinni. Tekintettel az itt megjelenő apa-lánya viszony bonyolultságára és feszültségeire, közös megegyezéssel a történetből kiemeltük az apát, akinek lánya húsz év után önti ki a lelkét. Így került a képbe Makra Lajos, akinek ugyan nincs szövege, de mimikájával, gesztusaival a darab másik főszereplőjének számít.

– Értelmezésem szerint Rika apja nagyon sok mindent tudott abból, amit lánya húsz évre visszamenőleg elmesél, kimond.

– A primér történések nagy részét tudta, csak azt nem engedte soha kibontakoztatni, ami a lányának a lelkét terhelte. Szerintem minden történetben a cselekedet lelki motivációja a legérdekesebb. Arra törekedtünk a rendezővel, Kovács Leventével, a színészekkel, a díszlettervezővel, hogy ezen az elemi szinten túl a lélek mélységeiben is kotorásszunk. Így akár tudatalattinkból, akár a másik fél mondandójából az építő és gyógyító erejű igazság előbb-utóbb mindenképpen felszínre kerül.

– Egy szerzőnek minden műve oly kedves lehet, akár a saját gyermeke. Egyáltalán tudná rangsorolni a Rekviem egy házért novella-, kisregény és színpadi változatát?

– Ami ebből eddig közönség elé került, az a színpadi mű. A kérdés lényegére térve: különböző műfajokat szerintem nem lehet rangsorolni – az almát nem szabad a körtével összehasonlítgatni. De mondok valami mást: amikor az első változaton, a novellán dolgoztam, rádöbbentem, hogy az előttem megjelenő, egymást váltogató képek inkább mozivászonra kívánkoznak. Ezt a negyedik változatot még nem készítettem el, de nem mondok le a forgatókönyv megírásáról. Az már nem rajtam fog múlni, hogy fiókmű marad-e, vagy valaki meg is rendezi. 

– Tudtommal még a kilencvenes években színre került egy drámája Magyarországon.

– Igen, a Szent Kristóf legendáját megjelenítő, a Kutyapofa című színjátékomat (Kutyafejű címmel) a kecskeméti Ciróka adta elő a kolozsvári Kovács Ildikó rendezésében. Az előadás fesztiváldíjas lett, és külön büszke vagyok arra, hogy a gyermekeim iskolájában évekkel később diákszínjátszók is bemutatták, rendkívüli beleérzéssel.

– Hogyan tovább a drámaírással?  Gondolom, a Rekviem sikere tovább motiválja.

– Nem tudom, mit fogok megírni a következő időszakban. Több tervem is van, az egyik már úgymond kivitelezés alatt, de ez maradjon titok, amíg el nem készül. Közben újságíróként dolgozom, és mások könyveit szerkesztem. Most mutattuk be Katona Pál Kaliforniában élő magyar költő verseskötetét, A Fekete Cilinderest, amelyet én szerkesztettem. „Új időknek, új dalai”, rendkívüli szuggesztivitással megjelenítve. Számomra a szerkesztés, lektorálás pontosan olyan fontos és kedves munka, mint a saját műveim létrehozása. És amikor íróasztalhoz ülök, soha nem gondolok még a megjelenésre sem, nemhogy a sikerre. Maga az alkotás érdekel. Amiben meggyőződésem, hogy odaföntről, a Jóistentől kapom a segítséget. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem örülök a Rekviem sikerének. Nagyon is sokat jelentett számomra az, ahogy a nézők többségét megérintette a színpadi előadás. A rendezőnek és a két színésznek sikerült valódi katarzist előidéznie.

– Ha a marosvásárhelyi közönséget megkönnyeztette a darab, gondolom, a kolozsváriakat még inkább megérintené, noha a mű a történelmi Magyarország bármely elszakított vidékén aktuális.

– Maga a ház, amelyet a főszereplő visszasír, az valóban egy létező kolozsvári bérház volt, a várfal tövében, az egykori színházunk művészbejárójával szemben. De reményeim szerint a darabból nemcsak Kolozsvár és az itteni magyarság, hanem a teljes Monarchia Trianon utáni társadalmi tragédiája, a kisebbségi sorskérdések, a szerelem ereje, a szülő-gyermek kapcsolat bonyolultsága és főleg az emberi lélek rejtelmeinek mélysége is kiolvasható. A Rekviem egy házért darabot nemcsak vásárhelyiek látták, és tudtommal különböző városokból érkezett is már meghívás Kilyén Ilkához vendégszereplésre. A színház vezérigazgatója is elmondta, hogy szándéka „megsétáltatni” a darabot akár Magyarországon is. Azt mondják, korosztálytól függetlenül is szinte mindenkit megérintett. Láttam olyan, hatvanas éveit taposó férfiembert a közönség soraiban, akinek nem álltak el a könnyei. A kérdést, hogy miért is sírnak anynyit az előadás alatt az emberek, mi is feltettük magunknak, hisz végül is nem tragédiával végződik a darab. Valaki azt mondta, azért, mert a saját sorsukat, életüket, problémáikat látják viszont, amivel megérintettük a lelküket. Ezt nevezzük katarzisnak. Örülök, ha így érezte.