HIRDETÉS

Balázs Imre József irodalomtörténész a Krónikának: Kányádi nem költő volt, hanem jelenség és evidencia

2018. június 20., 13:43 utolsó módosítás: 2018. június 20., 13:48

Nem költő volt, hanem jelenség és evidencia. Vitathatatlan klasszikus, már életében.

Fotó: MTI/Czimbal Gyula

Több nemzedéknyi erdélyi gyermekolvasó mondhatta el, ha megkérdezték, ki az a kortárs költő, akivel személyesen is találkoztál?, hogy ő, Kányádi Sándor, hiszen fáradhatatlanul járta az iskolákat, óvodákat, művelődési házakat, gyűjtötte a tekinteteket és a mondatokat, többek között azt, amit egy falusi kisiskolás mondott egyszer neki, és világossá vált, hogy voltaképpen ennek jegyében írt ő korábban és utána is: „A vers az, amit mondani kell."

Szóbeliséghez való hűsége olyan költői életművet formált, amelyik megosztható egymással, akkor is, amikor annyira egyszerű mondatai vannak, mint a Két nyárfa című versnek („Én sem volnék, ha nem volnál, / ha te hozzám nem hajolnál"), és akkor is, amikor a Fekete-piros, a Halottak napja Bécsben, a Fától fáig, a Vannak vidékek bonyolultabb, bartóki szerkezetű kompozícióiban egymásnak felelgetnek.

Amikor polifón a Kányádi-vers, akkor is ott lapul a mélyén a bölcsesség pozitív, egy tömbből faragott kisugárzása. Mikor halálhírét hallva kinyitottam gyűjteményes kötetét, hogy személyes üzenetet keressek benne, a Weöres Sándorról jó ötven éve írt prózaverséhez nyílt ki a könyv, és szeme villanására emlékezve úgy érzem, ő is teljes természetességgel tudott olyan lenni, amilyennek Weörest írja meg:

„kéregre, levélre, alálibegő madártollakra írja, rajzolja jeleit, gyűjtsd össze, ha kíváncsi vagy, ha érdekel, s az a csodálatos, hogy addig bűvöl-bájol, míg kíváncsivá tesz, és szinte a kuncogását is hallhatod, amikor a varázslatból, egy közmondás vagy egy tréfa csattanójától józanodva, csak egy közönséges cserepet, levelet, tollat tartasz tenyereden: nincsenek haszontalan dolgok, emeli föl ujját, de azt is úgy, mintha egy játékos egér farkincája volna, azé az egéré, amelyik elrágja a meséket; máskor tulajdon gyermekkorod egy-egy rég kihunyt emlékét villantja eléd, az anyaméh-sötét ősködre, az emberiség embriókorára emlékező tekercseidet játssza le ördöngős magnóján; (...) mire beérnéd, bukfencet vet, madárrá változik, mire megfognád, már ott ül egy csillagon, kalapjában a madár tollával, ősi dalokat dúdolgat."

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS