Az organikus dzsessz mestere

– Visszatérő vendégnek számít Erdélyben. Mi magyarázza ezt a szoros kapcsolatot?
– Édesapám Székelyudvarhely mellett, Szentábrahámon született. Gyerekkoromban sokat jártam Erdélyben, aztán volt egy viszonylag hosszú szünet, de az utóbbi időben ismét elég gyakran fordulok meg itt. Koncerteztem Erdélyben saját zenekarommal és Horváth Charlie-val, illetve sokat kirándulunk ide.

– Mikor, hogyan kezdődött a dzsessz iránti érdeklődése?
– Kaposváron töltött serdülőkorom idején nagyon megkedveltem a rockzenét. Aztán Budapestre kerültem, ahol először építésznek tanultam, és egyre inkább kezdett érdekelni a dzsessz, főleg Chick Coreea és Herbie Hankock zenéje. Az érdeklődés egyre komolyabb lett, s úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom a zenéléssel is; 24 éves koromban tanultam meg, hogy hol van a C a gitáron.

– A kései kezdet ellenére roppant sikeres, elismerésekben gazdag pályát futott be, zenészként, pedagógusként, a magyar dzsesszélet szervezőjeként egyaránt. Mit tart eddigi pályafutása legnagyobb eredményének?
– Van egy Szabó Gábor-életműdíjam, amit a Dzsesszszövetség tagságának szavazata alapján ítéltek oda. Ez nagyon jólesett. Nagyon szerettem volna mindig a saját zenémet játszani, mindig az mozgatott, hogy zenekart hozzak létre. Aztán úgy alakult, hogy ezekben a zenekarokban, a László Attila Bandben, a Things együttesben vagy régebben a Kaszakőben olyan zenészekkel sikerült játszanom, hogy felemelő volt minden koncert. Ez inspirálja a további zenélést.

– Az ön zenéjéhez a kritikusok az organikus dzsessz címkét kapcsolták. Mit fed ez a fogalom?
– Az organikus dzsessz találó kifejezés. Az organikus azonban nem úgy értendő, mint az építészetben, az én zeném olyan módon organikus talán, hogy komponáláskor nagyon figyelek arra, ki játssza majd el. Konkrét emberekre, személyiségekre írom a zenét, így nem kell kibújniuk a saját bőrükből. Ilyen értelemben, az ő személyiségüket, természetes adottságaikat kiindulópontnak tekintve, ez valóban organikus zene.

– Milyen a dzsessz helyzete, megítélése jelenleg Magyarországon?
– Nagyon nagy változások állnak be a zenei életben, nem csak a dzsesszben. Óriási a kínálat, nagyon sok jó zenész van, a média közvetítésével nagyon sok csatornán át jut el a zene a hallgatókhoz. A dzsessztan szakról évente 12–15, zeneakadémiai szinten játszó dzsesszzenész kerül ki. El lehet képzelni, hogy ez milyen zenei erőforrás. Kedvező fejlemény, hogy a magyar dzsessz állami támogatást kap, az utóbbi két évben intenzívebben. Ami a megítélést illeti, és talán a kollégáim nevében is beszélhetek, amikor játszunk, ez nemigen érdekel, a fontos az, hogy ott mi történik. Ebben a műfajban, mikor az ember számot vet a dolgaival, inkább azokat a pillanatokat, órákat számolja, amelyeket ebben az állapotban tölt el, s nem annyira az elismertséget, sikert, médiavisszhangot.

– Nemzetközi vonatkozásban hol áll a magyar dzsessz?
– Megemlíteném Lakatos Antalt, aki nemcsak Európa-, hanem világhírű. De említhetem a Berlinben élő Schnéberger Ferencet is, akinek a lemezeit Németországban minden lemezboltban lehet kapni. Szakcsi Lakatos Bélának is vannak nemzetközi sikerei. Jack de Johnette négy vagy öt magyar dzsesszzongoristával készített közös lemezt, aztán meghívta őket egy baltikumi fesztiválra. Ezek mind jelentős nemzetközi sikerek.

– Van a magyar dzsessznek valamiféle csak rá jellemző specifikuma?
– A roma zenészek nagyon eleven színt hoztak a magyar dzsesszbe, gondoljunk csak Szakcsi Lakatos Bélára vagy Ablakos Dezsőre. Ők olyan elevenséget hoztak a magyar dzsesszbe, ami pezsdítően hatott. Ez a dolog egyik része. A másik az, hogy nagyon magas szinten folyik a zenei képzés, és ennek a kettőnek a találkozása nagyon eredeti dolgokat tud létrehozni.

– Vukán György azt vallja, hogy a művészetet nem lehet tanítani, ezért évekkel ezelőtt pontot tett oktatói munkája végére. Ön kitartott a pályán, tehát nyilvánvalóan másként látja ezt a kérdést.
– Van a dolognak tanítható része is, például a harmonizálás, elméleti rendszerezés, de még technikában is sokat lehet átvenni. Amit én a legfontosabbnak tartok az, hogy a növendéknek a személyiségét segítsem megtalálni, kifejezni azáltal ahogyan játszik. Ez egy nagyon érdekes és olykor szórakoztató feladat. Minél inkább megpróbálják a személyiségüket a zenén keresztül megvalósítani, annál jobban tudnak azonosulni azzal, amit csinálnak.