Az élet és az erő dalai

Ez a kérdés bonyolultabb annál, mintsem valahol valakik eldönthetnék, hogy mától valaki nem cigány, hanem roma. Ha Lakatos Bélának hívnak, akkor ne írják a nevem Lakatos Béluskának, csak mert azt valaki kedvesebbnek érzi.
– Sokan magától értetődőnek tekintik, hogy a cigányok jó zenészek.
– Szokták mondani, hogy a vérünkben van, de ez nem igaz. Az viszont tény, hogy nálunk még a nagyon kicsi gyerekek is, ha zenét hallanak, azonnal énekelnek és táncolnak. De láttam már botlábú cigányembert, és hallottam már rossz hangú cigányt is.
– A Ternipe együttes 1989-ben, közel húsz éve alakult Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei és budapesti fiatalokból Budapesten. Hogy kezdődött ez a sikertörténet?
– Először kedvtelésből zenéltünk, és egy klubban léptünk fel vasárnaponként. A klub vezetője kért meg, hogy állítsunk össze egy tizenöt perces műsort. Húsz-harminc ember előtt játszottunk, akik örömmel fogadtak. Aztán egyre többen jöttek hallgatni minket, de akkor még nevünk se volt: három-négy hónapja együtt volt már a csapat, amikor végre elkezdtünk nevet keresni.
– Miért lett Ternipe?
– A szó ifjúságot jelent, és azért döntöttünk e mellett, mert nagyon fiatalok voltunk, például az énekes lányok, Balogh Tünde és Mária tizenegy-tizenkét évesek. Sokat tanakodtunk, hogy mi lehetne, aztán azt mondtuk, legyen Ternipe, abban minden benne van: az élet és az erő.
– Ternipe nevű egyesületük is van, amelynek az a célja, hogy a roma kultúrát és hagyományápolást is ugyanolyan mértékben támogassák, mint más kisebbségeket. Hogy tudják ezt megvalósítani?
– A Ternipe Roma Művészeti Egyesületet 1997-ben alapítottuk, én vagyok az elnöke. Kezdetben azért volt fontos, hogy az együttesnek valamilyen jogi háttere is legyen, aztán pályázni kezdtünk, és rendszeresen megszerveztük a Ternipe-gálákat, amelyre több országból is érkeznek zenészek: fellépett már a Muzsikás együttes, a Kaláka, vagy például a görög népzenét játszó Sirtos. A rendezvény közkedvelt, mert bármilyen nemzetiségű embert meg tud szólítani 0-tól 120 éves korig.
– A filmrajongók is ismerhetik az együttes nevét, ugyanis a Ternipe énekli Szász János Woyzeckének főcímdalát. Mi ennek a története?
– Varga Gusztáv, az egykori Kalyi Jag együttes vezetője hallotta a zenénket, és úgy döntött, felkarol bennünket. A Kalyi Jagot Franciaországba hívták fellépni, de nem tudtak menni, és Gusztáv bennünket ajánlott maguk helyett. Úgy tudom, Szász János azon a franciaországi fellépésen hallott minket, de mi már csak Budapesten találkoztunk. Most viszont egy többrészes sorozat készül Romániában, amelynek a Muro Shavo Kiki című dalunk lesz a főcímdala, egyelőre 30 részre vásárolták meg az engedélyt, és még terveznek két-három Ternipe-dalt a filmbe, de az külön megegyezés kérdése.
– Mikor vált egyértelművé, hogy népszerűek, mondhatni sztárok lettek?
– Nem szeretem a sztár szót, a cigánnyal ellentétben ez pejoratív. Roma identitásunk van, de minden külföldi szereplés alkalmával Magyarországot is képviseljük. Elsősorban magyarországi együttesként ismernek, és csak utána következik, hogy cigányzenészek vagyunk. Ez a sorrend számunkra is fontos. Az utóbbi időben sok minden változott a magyarországi zenében: az élő hangszereket kicsit mellőzik, megjelent a dob, a basszusgitár, a szintetizátor, a gépzene. Ezért úgy döntöttünk, mi inkább turnézunk, amíg Magyarországon lecseng ez az egész. Időközben voltunk Amerikában, Németországban, Franciaországban. Dallasban, egy baseballstadionban százezer ember tombolt a zenénkre. Minden nagyképűség nélkül elmondható, hogy ma már szinte mindenhol ismerik a Ternipét, volt, hogy ugyanazon a napon jelent meg több országban is a lemezünk.
– Autentikus zenét játszanak, és gyakran írnak dalokat, balladákat. Mitől válik autentikussá egy saját szerzemény?
– Ha autentikus zenéről és tradícióról beszélünk, a kezdetekre kell figyelni: régen a cigányok a kis házaikban ültek, vagy összegyűltek a tűz körül, egyikük énekelni kezdett, a többiek csatlakoztak hozzá, alakítgatták a szöveget, dallamot. Általában szegények voltak, az volt fontos számukra, hogy főznivaló legyen, ne fázzanak, és érezzék jól magukat. Fogták a kanalat, az ajtófélfán dobolni kezdtek vagy szájbőgőztek, és máris jó volt a hangulat. 2008-ban természetesen ez már nem mindig így történik. A Ternipe dalaiban nem a zene, hanem az ének az, ami magával ragad. Van egy alapének, a vokális rész pedig kvintekből és tercekből építkezik, a hangszerek kísérik az éneket, nem az ének megy a hangszer után. A ritmikai részt ezzel autentikussá tudjuk tenni.
– A szövegeket közösen írják? Van olyan dal, amelynek különleges története van?
– Változó, hogy melyik dalszöveg hogyan születik, a kedvenc történet viszont nem a sajátom, hanem az együttes egyik tagjához kötődik. A Romániában talán legnépszerűbb dalunkról, a Muro Shavo Kikiről van szó, amelyet a mandolinon játszó Farkas István szerzett. 1993-ban született a kisfia, és ezt az örömöt szerette volna közölni az egész világgal. A szöveg arról a boldogságról szól, hogy a kisfiú majd megszólal, vagy hogy az apja meg fogja tanítani táncolni. A dal szívből jön, és ez akkor is érezhető, ha a szöveget sokan nem értik. Talán ezért van akkora sikere.