Az elsikkadt Szigligeti nyomában

Ez persze érthető, ha már róla nevezték el a teátrumot, azonban a darab, amelynek ősbemutatóját szombaton láthatta a Bémer téri színház közönsége, néha épp a szerzők szándékával ellentétes hatást ér el.

A mű alapkoncepciója tulajdonképpen érdekes, a rendező-társszerző Selmeczi György, a kolozsvári születésű neves zeneszerző fogalmazta meg, miszerint ő úgy gondolja, Szigligeti Edét ma – és az elmúlt jó száz évben – méltánytalanul felejtették el, ok nélkül száműzték a magyar színpadokról a Liliomfin keresztül minden darabját.

Az ezt alátámasztani hivatott érvként bemutatott darabrészletek, illetve a történelmi körítés azonban éppen hogy azt sugallják, hogy a darabok, amelyek a maguk korában sem számítottak igazán remekműnek, bár szerzőjük színházszervezői és -vezetői munkáját méltán honorálták akadémiai tagsággal, bizony gyakran túlontúl modorosak és pátoszosak ahhoz, hogy ma színpadra lehessen vinni őket.

(Külön érdekesség amúgy, hogy a Szigligeti Színház megépítésekor, 1900-ban a váradi sajtóban polémia folyt arról, hogy Szigligetiről nevezzék el a teátrumot, vagy a Városi Színház nevet viselje. Ady például publicistaként ez utóbbi mellett kardoskodott, éppen arra hivatkozva, hogy Szigligeti darabjai csupán a maguk korában bírtak relevanciával, „a színház azonban, mely minden kornak, de elsősorban a jelennek tükre, nem szolgálhat eszközül a köteles kegyelet könnyű lerovására”.)

Nos Béres Attila és Selmeczi György megpróbáltak vitába szállni Adyval, illetve a Szigligeti műveit túlhaladottnak tartó felfogással. Ezért olyan fantáziajátékot találtak ki, amely amúgy az alapszituációt tekintve érdekes. Abból a premisszából kiindulva, hogy Szigligeti halhatatlan, a címszereplő saját temetésén kiszáll a koporsójából, és időutazásra indul, hogy a halála utáni korok színidirektorait megpróbálja rávenni: tűzzék műsorra valamely darabját.

Ennek érdekében a társulat tagjai részleteket adnak elő az ajánlott darabokból, a színházi vezetők azonban a 19. század végéről a 20. század nagy korszakain át egészen a máig vagy a publikum igényeire hivatkozva, vagy ideológiai okokból nem hajlandóak repertoárra venni Szigligetit, akinek szelleme így céltalanul bolyong.

A gond csak az, hogy a bemutatott történeti tablók meglehetősen színtelenre sikeredtek, nagyon sok a vontatott párbeszéd, az üresjárat, miközben a felvonultatott történelmi szereplők, irodalmárok, színházi vezetők, Csiky Gergelytől Major Tamásig, igencsak egysíkú karakterekként jelennek meg.

A darabban számos jó ötlet, poén, kiszólás és kikacsintás is van – például Major Tamás karaktere, illetve az utolsó szín, amikor megelevenednek a város főutcáján néhány éve felavatott Holnaposok-szoborcsoport alakjai –, azonban ezeket nem sikerül kibontani, nem sikerül eredeti megoldásokkal felépíteni és lezárni a jeleneteket. Ehelyett didaktikus, szájba rágós szentenciákat kapunk arról, mennyire értetlen és érzéketlen az utókor, amiért nem képes Szigligeti géniuszát megérteni.

Külön meghökkentő, sőt megdöbbentő az a jelenet, amelyben a modern színházat próbálják nevetségessé tenni a szerzők – pont abban a teátrumban, amely épp mostanában készül arra, hogy korszerű felfogást tükröző rendezésű darabokkal kerüljön fel végre a magyar és az európai színházi térképre.

A színészeken amúgy semmi nem múlik, ők megpróbálják élettel megtölteni az amúgy eléggé papírízű karaktereket, a „mezei” színészt és mesélőt játszó Hajdu Géza, a címszerepet alakító Hunyadi István, illetve Varga Balázs vagy Tasnádi-Sáhy Noémi játéka ezúttal is jó. Mint ahogy külön érdemes megemlékezni a Nagyvárad Táncegyüttes tagjairól, akik a különböző tablókat elválasztó zenés jelenetekben megmutatják: nem csupán a néptánchoz értenek jól, de a többi tánc is nagyon megy nekik – az őket felvonultató táncjelenetek jelentik a darab legkiemelkedőbb pontjait.

A darab vége amúgy azt az érzést kelti az emberben, hogy a szerzőknek nem jutott eszébe semmilyen jó lezárás, ezért aztán a színészek váratlanul dalra fakadnak, és a színház, a színészet szépségeiről énekelnek. Ami persze egy ilyen ünnepi előadásban még helyénvaló is lenne, azonban – magához az egész darabhoz hasonlóan – nem igazán jelent érdemi érvet amellett, hogy a mai magyar teátrumok színpadait ismét elárasszák Szigligeti művei. Hogy visszatérjünk Adyhoz: a „kegyelet könnyű lerovására” viszont kiválóan alkalmas.

Selmeczi György – Béres Attila: Szigligeti – zenés történelmi fantázia két részben. Rendező: Selmeczi György. Szereplők: Hunyadi István, Hajdu Géza, ifj. Kovács Levente, Dimény Levente, Kiss Csaba, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, Csatlós Lóránt, Varga Balázs, Csepei Róbert, Tóth Tünde, Pitz Melinda, Gajai Ágnes, Tasnádi-Sáhy Noémi. Koreográfus: Dimény Levente. Zenei vezető: Lászlóffy Zsolt. Díszlet: Lőrincz Gyula. Jelmez: Florina Bellinda Vasilatos.