A laterna magica lepkéi

Végéhez közelít a VI. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál. Nyugodtan meg lehet előlegezni a végszót: remek volt. A TIFF szervezői nem is nagyon adtak esélyt más végkicsengésnek, példaszerűen tartották be a megarendezvények kulisszaszabályát: mindenből legyen sok. Két helyszín, Kolozsvár és Szeben, tizenkét, másmás országból érkező versenyfilm, 18 000 látogató már a fesztivál ötödik napján, egymillió eurótól csak paraszthajszállal elmaradó költségvetés, négyszáz meghívott. És ebből a rengeteg számból, helyszínből, alkotóból, produkcióból sikerült olyan egyenletet felírni, amely tükrözi a nézők számára a mozi igazi lényegét: a film nyelvén való gondolkodást, a mozi életérzését, a populáris kultúra értékjogosultságát – ne feledjük, a nickelodeonok, az amerikai ötcentes mozik népszerűsége még abban rejlett, hogy bármely más, azonos időintervallumú szórakozási lehetőségért sokkal többet kellett fizetni. Ha elhisszük, hogy a mozi az emberiség egyik utolsó nagy közösségélménye (másik a foci, csak ott kötelező a sörszag meg a tornaérettségi), a TIFF idei legnagyobb megvalósítása az, hogy miközben tömegeket mozgatott meg, a versenyfilmek színvonalgörbéje konstans maradt. Valahol a közép-felső kategóriában.

Az „értem, értem, hogy villanymotor, de mi hajtja?” szekcióba csak egyetlen észrevételt tudok sorolni, ez Mungiu aranypálmás filmje. A Cannes-i díjat szívesen látom a román rendező kezében, megérdemelten kapta, akkor is, ha tehetséges pályatársai előzőleg nagyban egyengették számára a terepet. De nem biztos, hogy versenykategóriában kellett volna indítani, fesztiválnyitó filmként bemutatni, amelyet percekig tapsol a közönség. Még kezdés előtt. A kísérleti film hajnalán a Lumiere fivérek A vonat begördül La Ciotat pályaudvarára című képsoránál meglepetésében felugrált helyéről a közönség. A TIFF nagydíjának átadásán valószínűleg nem fog.