A jelen emlékei

„Egyetlen Biennále sem állíthatja magáról, hogy képes a művészeti szcéna részletes bemutatására. Még az 1895-ben Velencében létrehozott modell óta rendezett több mint száz kiállítás együttesen sem képes erre a bravúrra. A Biennále nem egyszerűen híradás arról, ami az előző biennále óta történt, nem a két időpont közé zárt évek termésének rendszeres bemutatása. Inkább a jelen képét mutatja egy adott időpontból” – fogalmazott Robert Storr amerikai kritikus, festőművész, a november 21-éig nyitva tartó kiállítás kurátora.

Az eredeti tervek szerint Magyarország egy, az őszi zavargásokat feldolgozó anyaggal szerepelt volna Velencében, végül a zsűri Andreas Fogarasi Kultúra és szabadidő című 300 négyzetméteres, 6 vetítőboxot tartalmazó videoinstallációja mellett döntött. A néhány személyes kis vetítőterekben hat budapesti művelődési házat bemutató, pár perces kisfilm fut majd. A magyar származású osztrák képzőművész projektje a mai Budapest kultúrházainak jelenlegi állapotát vizsgálja. A rövid videofilmek nem egyértelműen dokumentációk, hiszen alkotójuk nem egy adott helyen, adott időpillanatban létező épület állapotáról kívánt leírást adni. A filmek inkább a tömeg- és a populáris kultúra, valamint az annak megfelelő intézményi struktúra, illetve a magaskultúra és helyszínei közötti törésvonalat rajzolják meg.

A magyar pavilonhoz hasonlóan a román tárlat is a Giardini di Castello területén kap helyet. Az alacsony költségvetésű emlékművek című projekt kurátora a bukaresti Mihnea Mircan, valamint Mihai Pop, a kolozsvári Plan B galéria vezetője. A kiállítás a műemlék fogalmának újraértelmezésére törekszik, és a kortárs köztéri alkotások lehetőségeit, jelenlegi helyzetét térképezi fel. „Meg lehet fosztani a műemléket a retorikai felhangoktól? Lehet olyan művészi alkotásként értelmezni, amely nem kétséges győzelmek illusztrálására jött létre? Milyen veszteségek, társadalmi feszültségek, traumák lehetnek azok, amelyek érdemesek a megörökítésre, illetve amelyek emlékműve nyílt párbeszédhez, a konfliktusok feloldásához vezet?” – többek között ezekre a kérdésekre ad választ a hat képzőművész munkája. Cristi Pogãcean ironikus obeliszkje az Irakban fogva tartott román újságírókkal kapcsolatban kialakult feszültségnek, a román társadalom tudatalattijára gyakorolt nyomásnak állít „emléket”. Mona Vãtãmanu és Florin Tudor az építőművészet kettősségét ragadja meg, az építkezés és a bontás párhuzamos ábrázolásával. Victor Man saját magának állít emlékművet, a személyes hangú munka képzeletbeli köztérre készült.