A hétköznapi élet attrakciója

„Költőjelöltként” mi vonzotta a színházhoz?

Bár valóban költő szerettem volna lenni, és első publikációim is versek voltak, éreztem, hogy a költészet ma már nem tölti be azt a szerepet, amit évszázadokon át betöltött. Nem akartam a gondolataimat olyan közegben elmondani, amelyben visszhangtalanok maradnak. Teljesen véletlenül kerültem be egy diákszínjátszó csoportba, megismerkedtem a színházzal, és rájöttem, hogy mekkora ereje van a szónak, a színpadon kimondott szónak. Attól kezdve a karakterek szájába adtam a verseket, és ezáltal más akusztikája lett a dolognak. Belesodródtam a szakmába: először diákszínjátszó csoportban, aztán alternatív színházakban dolgoztam. Az első kőszínházi bemutatóm 1996-ban volt Kaposváron, a Kokainfutár című darabommal. Alapító tagja voltam a Bárka Színháznak, ahol öt évig dolgoztam.

Marosvásárhelyen bemutatták Paravarieté című darabját, amely a hétköznapi, „szürke” emberek életét járja körül. Miért foglalkoztatja ez a téma?

Mindannyian szürke emberek vagyunk, még akkor is, ha színházban dolgozunk, művészettel foglalkozunk – talán egy kicsit színesebb az életünk, több terünk van arra, hogy játsszunk. A gyerekkor után jön egy nagyon nehéz korszak, ami gyakorlatilag életünk végéig tart, és amit nem könnyű értelmesen eltölteni. Jönnek a szerepek: az anyaszerep, a feleségszerep, a férjszerep, csupa olyan feladat, amelynek nagyon nehéz megfelelni – persze kérdés, hogy meg akarunk-e egyáltalán felelni neki. Ezek az emberek kitalálják, hogy a saját hétköznapi életükből való kitörés céljából attrakcióként fogják fel a mindennapi robotot. Így könnyebb lesz nekik, mert ezt a hétköznapiságot teszik a cirkuszporondra. Én Buflakár Bélával tudok azonosulni a darabban, aki a középszerűség géniusza.

Milyen reakciókra számít? Nem bántó ez a megközelítés?

Nem könnyű történet, és nem tudom, mit szól hozzá az utca embere. Ahhoz erős felnőttnek és nagyon bátornak kell lenni, hogy az ember beismerje: igen, ez vagyok én, ilyen unalmas, szürke, hétköznapi ember. Különben sem hiszem, hogy egy színházi előadás komoly sebet tudna ejteni. Aki színházba jár, akiben maradt annyi nyitottság, hogy felöltözzön este fél hétkor, és elballagjon egy társas térbe, ahol másik száz emberrel megnéz egy előadást, abban szerintem még megvan a nyitottság és hajlam a változásra.

Hogyan született a mű ötlete?

Simon Balázs felkért több íróval együtt engem is, hogy írjak jeleneteket egy kortárs orfeumhoz. Megírtam a látogató és a női imitátor jeleneteit, de az előadás nem jött létre, így azok fiókba kerültek. Később újraolvastam, és éreztem, hogy ebben az ötletben több van: izgalmas lenne porondra vinni a hétköznapiságot, megérné, hogy jobban kibontsam a témát.

Az előadásban a színészek egyazon térben játszanak a nézőkkel, szinte testközelben velük. Ezt eleve így tervezte?

A darab címe Paravarieté – tehát a műfaja is varieté, amelyben konferansziék, kuplék vannak, kis versek, attrakciók, női imitátorok. A műfaj eleve olyan, hogy megkívánja a nézők felé fordulást, és ezt a Yorick Stúdió művészei pontosan megértették és létrehozták.

Mennyire volt elégedett a marosvásárhelyi előadással?

Jórészt tetszett. Volt egy-két dolog, amit egyébként észre sem vettem a saját szövegemben, de ők nagyon szépen megoldották. Viszont voltak olyan megoldások is, amelyeket jobb elkerülni a későbbiekben, és erre fel is hívtam a figyelmüket. Azt gondolom, még fognak javítani, „építeni” rajta.