A fantáziára kell bíznod magad

– Ady Endre A tűz márciusa című versét mondta el, továbbá Dsida Jenőtől a Hulló hajszálak elégiáját. A Dsida-verset ön választotta. Miért éppen emellett a vers mellett döntött?
– Nagyon tetszik nekem ez a Dsida-vers, és „témába vág nálam”. Többnyire úgy olvasok, keresgélek, hogy valamiképpen hozzám is kapcsolódjék a vers. Furcsán hangzik, hogy a kopaszodás révén kapcsolódna, de tény, hogy Dsida nagyon szépen és játékosan fogalmazza meg ezt a témát. Amit egyre fontosabbnak érzek a színházban és a versmondásban, az a játékosság.
– Sokféle versmondó iskola van, a testbeszédet mellőző puritán szövegmondástól az akár kellékeket is alkalmazó kiselőadásig. Gyerekkorától egyéni stílus kialakítására törekszik – most mit érez túl soknak, illetve túl kevésnek a versmondásban?
– Ha volt is már diákkoromban egyfajta stílusom, úgy emlékszem, az eléggé patetikus volt. Sokat változtam azóta: tanultam jó néhány dolgot ezzel kapcsolatban, a versekről is másként gondolkodom. Mindig a fantáziára kell bíznod magad, és arra, hogy éppen milyen jellegű anyaggal foglalkozol. Úgy érzem, a versmondásban nincsenek kötöttségek. A tavalyi József Attila-szavalóversenyen is volt például egy színész, aki „körítést” talált ki a vershez, és szerintem ez nem elítélendő. A mostani versenyen pedig volt olyan kolléga, aki „bebiztosította” magát. Nagyon szépen és pontosan felépítette a verset, de olyankor kevésbé lehet kommunikálni a nézővel. Én A tűz márciusát megpróbáltam a szó jó értelmében véve „bizonytalanra” hagyni. Hogy ott, abban a pillanatban, azoknak az embereknek közvetítsem a vers kapcsán azt, amit a szabadságról és a képmutatásról gondolok. Ha rossz hangulat van, valahogy meg kell próbálni a közönséget a tenyeredre venni. Ez most leginkább a középdöntőben sikerült.
– Milyen mértékben lehet „bizonytalanra” hagyni a versmondást?
– Az ember akkor próbál építkezni, mindent pontosan kidolgozni, amikor még nem annyira biztos a dolgában, amikor még szövegproblémák vannak, és koncentrálni kell. De ahogy telik az idő, egyszerűbbé válik egy vers, egyszerűbbé válik az, amit el kéne mondani. A gondolatok sokkal világosabbakká és erősebbekké lesznek, újabb gondolatok jönnek, amelyekre azt mondod: nahát, erre nem is gondoltam, itt ez a lényeg. Én ezt a fajta egyszerűséget szeretem.
– Tavaly a legjobb határon túli művészként díjazták. Mi lehet az oka, hogy idén már nem alkalmazták ezt az „elkülönítő” kategóriát?
– Én is elgondolkoztam ezen a tavaly, hogy miért is kaptam négy különdíjat, kicsit olyan volt, mintha kárpótlásképpen kaptam volna ezeket. Mindenesetre hiszek abban, hogy az embert idővel egyre jobban megismerik, és elfogadják, ahogy verset mond. Különben tavaly szintén határon túli művész kapta a második díjat.
– Jövőre viszontlátjuk a versenyen?
– Nem tudom még. De az biztos, hogy szeretem ezeknek a versenyeknek a hangulatát, jó csapat alakul ki ilyenkor. Tavaly egy hétig voltunk együtt, most csupán három napig, hiszen a selejtezők korábban, más-más helyszínen zajlottak. Olyan ez a verseny, mintha egy láthatatlan, versmondó, lírai társulat lennénk, amely időről időre összeáll. Idén is voltunk hárman-négyen, akik már a tavalyról ismertük egymást. Évente egyszer-kétszer találkozunk, megbeszéljük a verseinket, tapasztalatot, gondolatot cserélünk.