A színházcsinálók is emberek – Török Sándor az Akiknek szívesen tapsolunkról

Kissé döcögősen indult ugyan, de az utóbbi időben havi gyakorisággal szervezik meg a nagyváradi Szent László Egyesület programfelelősének, Török Sándornak az Akiknek szívesen tapsolunk című beszélgetőprogramját, amelynek keretében a színházcsinálás munkafolyamatáról, örömeiről és bosszúságairól, vagyis a lehető legemberibb arcáról ejtenek szót a meghívottak.

A rendezvénysorozat ötletéről Török Sándor elmondta, hogy középiskolás korától kezdve színházrajongó, színésznek készült, be is jutott, de személyes okok miatt otthagyta a színművészetit. Középiskolásként kezdett járni Nagyvárad közismert „színházi emberéhez”, Farkas Teri nénihez, máig élete egyik legmeghatározóbb egyéniségéhez. Tulajdonképpen nem hagyományos felkészítők voltak ezek az alkalmak, hanem a versmondásra és különösképpen az előfeltételnek tartott szövegértelmezésre helyezték a hangsúlyt. Nagy hasznát vette ennek később, amikor kolozsvári villamosmérnök-hallgatóként szorgalmasan járt a diákművelődési házba, a Bereczki Péter vezette színjátszó csoportba. A hangjával meg voltak elégedve, a mozgásával kevésbé, de miután eljátszhatta Bródy Sándor A medikus című darabjának a címszerepét, másodjára is felvették a színire, egyenesen má-sodévre.

De a színészi pálya valahogy csak nem alakult ki számára, holott Szilágyi Domokos-estjének nagy sikere volt, és a rádióbemondói munkakört a diákrádiónál szintén nagyon szerette. Ott a Visszhang csapat tagja lett, hetente rendeztek a diákművelődési házban beszél-getéseket olyan személyiségekkel, mint Lőrincze Lajos, Kányádi Sándor, Harag György, a Czikéli színészházaspár, egyszóval érdekes, színes világot ismert meg Kolozsváron. Mérnökként Sepsiszentgyörgyre került, akkoriban ott is nagyon jó volt a színház és Szilágyi Domokos-estjének is sikere lett.

A szerepformálás „szülési fájdalmairól”

Visszatérve a nagyváradi beszél­gető­műsorokra, Török Sándor természetesként említi, hogy legelőször az idősebb művészekkel beszélgetett, Csíky Ibolyával, Hajdu Gézával, Dobos Imrével, a Varga Vilmos – Kiss Törék Ildikó házaspárral, Bató Idával, majd Fábián Enikővel, F. Márton Erzsébettel, Meleg Vilmossal, illetve a „kulisszák mögül” Körner Anna súgóval, Joó Emília és Vajda Zoltán ügyelőkkel, legutóbb pedig Novák Eszter rendezővel, a színház jelenlegi művészeti igazgatójával.

A meghívott művészeket mind jól ismeri a váradi közönség, és nagyon szívesen hallgatta egy-egy szerep megformálásának a „szülési fájdalmait”, a különböző szövegtanulási, illetve a kollégákkal és nem utolsósorban a műszakkal való együttműködési szokásokat. Minden alkalommal személyes történetek hangzanak el, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a színészek, a színházcsinálók is emberek, ugyanazok a hétköznapi gondjaik, mint mindnyájunknak, legföljebb az évek során felhalmozódott tapasztalat és emberismeret segítségével könnyebben és gyorsabban sikerül megoldaniuk ezeket.

A színház mint templom

A fogadtatás, a közönség visszhangja egyértelműen pozitív: beszélgetésről beszélgetésre többen és többen jönnek, kialakult a törzsközönség is, amely az áldatlan helyszínváltozások dacára sem hagyja cserben a sorozatot. A jövőben előfordulhat majd páros meghívás, barátok, állandó partnerek megszólaltatása. Török elmondta, nagyon fontosnak tartja Novák Eszter jelenlétét, mivel minden színész alakításában meghatározó a rendezőhöz fűződő viszony, illetve az elmúlt évek során meglátszott a színház életében is az állandó rendező hiánya, a hosszas felújítási munkálatok miatt kialakult helyzet mellett.

Ezért sem érdekli, mondja Török, hogy hányan jönnek egy-egy beszélgetésre, mert számára a lényeg, ha beszélnek a műsorról, és reméli, hogy ez is hozzájárulhat egyrészt a közösségépítő szerep erősödéséhez és ahhoz, hogy a közönség újra a „szívére ölelje a színházát”. A színházba járás olyan, mint a templomba menés, az öröm, a meghatottság, a csend, szipogás, majd pedig a taps közös megélése. Novák Eszter esetében fontos a Nagyvárad–Budapest-kapcsolat, a beszélgetések általános hozadéka pedig annak az átérzése, hogy ők is emberek, s amit elmondanak, azzal mindnyájan jól járunk.