A művész dolga jelezni a társadalom gondjait – Frenák Pál Kossuth-díjas koreográfus táncról, a művészet mai küldetéséről

– Egyszer megjegyezte, hogy az előadásaira jellemző, provokatív jelenetek nem Önt, hanem a társadalmat jellemzik, amiben élünk.

– Ebben az előadásban is vannak erős kontraszthatások, a színészek ugyanis úgy alakítják a teljesítményüket a mozgásművészeti megvalósulásokban, hogy egyszerűen sokkhatású lesz – de a jó értelemben vett sokkhatás. Biztos, hogy senki nem marad közömbös. Annál borzasztóbb nincs, ha a közönség azt mondja, „láttam egy kedves előadást”, de holnapra már el is felejti. Szerintem a romeo@julia.com bemutatóját sem fogják egyhamar elfelejteni. Nem kell mindennel egyetérteniük vagy megérteniük – már az is fantasztikus, ha dolgozik bennük. Nem kell erre rögtön, racionálisan reflektálni.

– Célja az előadásokkal egyfajta tudatos társadalmi állásfoglalás, tükörtartás, vagy inkább intuitíven fogalmazza újra azokat a jelenségeket, amelyekkel találkozik?

– Nem azért csinálunk színházat, hogy oktassuk vele az embereket – ez nem közvetlen módon történik meg. Szerintem egy művésznek elsősorban vízióra, perspektívára és alkímiára van szüksége, hiszen elsősorban érzeteket közvetít.

– Mindenekelőtt személyiség és hit kell, nem technika. Érdekes, hogy mindenki megjegyzi, mennyire képzettek technikailag a táncosaim, miközben engem sosem ez érdekelt. Nyolcvan százalékuk úgy került a társulathoz, hogy korábban nem láttam őket táncolni. Legtöbbjüket egy kávézóban vagy egy sportboltban, esetleg a tóparton láttam meg, vagy úgy, ahogy most te ülsz velem szemben egy testhelyzetben, ami egy bizonyos érzetet közvetít.

– Mindenki hátrányokról beszél, amit én sosem értettem. Egy siketnéma rendszerben nagyon finom rezonanciák és a kimondatlan szavak mögé látás van: ki kell olvasni a testbeszédből az információt. Fantasztikusan gazdag anyag ez, amit eleinte nem is realizáltam, később rájöttem, hogy tulajdonképpen ennek köszönhetően formálódtam.

– Nehezen, hiszen át kell préselniük magukat egy valóságos létkérdésen, és meg kell találniuk azt a pontot, ami már nem róluk szól, hanem átlépnek egy másik dimenzióba. Ott vannak, de már nem ők vannak ott. Olyan ez, mint amikor Francis Bacon (brit festő – szerk. megj.) fest, és elveszíti a kontrollt.

– Ijesztő, mert az emberek nem ismerik magukat. Képtelenek leülni egy órán át elmélyülni magukban. Szerintem egy táncosnak vagy koreográfusnak addig nem is kéne tanítania, amíg nem tud napi két-három órát egyedül dolgozni, belemerülni önmagába, egységbe hozva a testiséget a lelkiséggel és a gondolkodással. Hatvanöt éves vagyok, de mai napig minden reggel másfél-két órát egyedül dolgozom, hogy képes legyek méltó partnere lenni azoknak, akikkel majd együtt kell dolgoznom. A táncosok nem azért jönnek a próbaterembe, hogy azt nézzék, hogyan készülök fel a folyamatra, hanem, hogy saját teljességemben lássanak. Ez a felkészülés részükről is nagyon fontos.

– Szerintem addig is úton voltam, csak akkor még kerestem valakit, aki megerősít abban, hogy jó úton járok. Ebben azonban senki nem tud megerősíteni, csak a saját hitem. Mindenki vágyik biztos pontokra, ez is egy ilyen volt. Aztán rájöttem, hogy ilyen emberek voltak és vannak még az életemben. Egy festőművész barátom például évekkel ezelőtt egy bemutató után mondta, hogy „Pál, ez nem az”, ami akkor eléggé zavart, majd két-három évre rá bemutattuk a Tricks&Tracks című előadást, ami után odajött, és azt mondta, „Pál, ez az”.